Stefániáékat valahogy nem értették az emberek. Pedig szerettek volna belekukkantani a hétköznapjaikba, kilesni örömüket és bánatukat. Bánatukat? -kérdezték az emberek. - Ha egyáltalán van nekik! Hiszen még egy kendermagos kakasuk sincsen, csak két kutyájuk és két macskájuk.
Azután kerek negyven esztendő elmúlott a házasságukban, és Stefánia férje egy reggel nem ébredt fel. Stefánia magára maradt. Egyszer a bódénál találkoztunk. - Eljöhetnél, persze, hogy eljöhetnél - hívott -, és mesélnék neked a boldogságról. Tudom, te is ismered, de a magad módján. Az enyém más. Az enyém a megálmodott élet volt, az asszonyi élet minden kedves mímelése, amitől hamvassá válik az emlékezet.
Pár nap múlva ott ültem Stefánia cserépkályhája mellett. Ölembe kívánkoztak a macskái: Kormi és Mirci. Doromboltak melegen. És az ablakon át egyre aranyozottabb csillogással sütött be a nap. Valahogy megragyogtatta Stefánia arcát. Mondtam is magamban, hogy 76 évesen is csodálatos, elbájoló és a szépség józanságára utaló. Stefánia elővette a naplóját, és mesélni kezdett:
- Nézd, 2005. március 8-a, kedd volt. Az én drága Ferencem hóvirággal kezdte a napot. Azt mondta, Stefánia lelkem, álmodban is maradj meg nekem, mert tündéri vagy a kötőddel, a túrós palacsintáddal, a foltozott zokniddal meg a ribizlilekvároddal. Maradj meg nekem, szentem! Azután ültünk, ahol most te ülsz és pápaszemeinkkel bámultunk ki a világba a függönyön át. Valahogyan nem volt érdekes, hogy az utcán a lámpák álmosan világítanak a hajnali fényben, az sem volt érdekes, hogy az én drága Ferencem még nem andalgott el a pékhez. Fontosabb volt, hogy éreztem a pipáját, amivel olykor pöfékelt, és azt mondta, nyugtatja, ha eljátszogat a füstjével. És valójában egy manó-féle füst-arc lebegett előttünk egy érett, jóízű manó-mosoly bajusszal és szakállal. A manó fölröppent a könyvespolcig, huncutul nevetett egyet, azután belebújt Radnóti verseibe. A másik füstgomolyagból egy bárányka lett. Nyakán piros pántlikával, alig láthatóan, mert sűrű göndör subája szinte eltakarta még az aranycsengőt is a pántlikán. De huncut volt a bárányka, ő is belopakodott Radnóti verseibe.
Majd Stefánia elmondta, hogy a nyugdíjas évei a drága Ferenccel a megálmodott valóság volt: élmény volt Ferencnek főzni, vele dalolászni, újságot felolvasni, az esti órákban nyáron az utcákat róni a kutyusokkal. Az asszonyi kibontakozás nyugalma nyugtatta.
Stefánia megmutatta drága Ferencének a pipáját. Egy bordó bársonypárnán pihent elernyedve, de ébrenléti állapotban, mintha a gazdája pár perc múlva emelné fel... És kinyitotta a füstszagú Radnóti-kötetet. Halványzöld és arany tintával volt aláhúzva a verssor: ,,mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár...'
- Ezt az én drága Ferencem húzta alá az első házassági évfordulónkon, amely hajdanán éppen március 8-án volt. Csak azt akartam, hogy ne lepődj meg a férfiakon. Rólunk suttogják, hogy elragadóak vagyunk. Mi megköszönjük a bókokat. Közben elénekeljük: Adj nekem bonbont és csókokat, és ha még fiatalok is vagyunk, akkor csábosan kontyot csavarintunk, parfümöt lehelünk a fülcimpánk mögé, és boldogok vagyunk, hogy az övéi lehetünk.