A színészek remekelnek, a díszlet korhű, a forgatókönyvben egyetlen felesleges mondat sincs. A rendezés pedig már-már hibátlan. Nincsenek üresjáratok, izzadságszagú dramaturgiai fordulatok és kötelező hollywoodi bravúrok. Nincs erőltetett szerelmi szál „a mama kedvéért”, sem pedig olyasmi, amit egy-egy nézői csoport igényeinek kielégítése miatt kellett volna beletuszkolni a műbe. Tom McCarthy bátor rendező.

Miután az egyszeri mozinéző megtekinti a Spotlightot, valószínűleg arra gondol majd, hogy ennyire pártatlan és hiteles módon ezt a témát szinte embertelenül nehéz visszaadni. Azt ugyanis, hogy milyen bűnöket követtek el a papok, és azokat az egyház milyen módon próbálta eltussolni, még most, 2016-ban is „necces” bolygatni. Főleg úgy, hogy a Spotlight — Egy nyomozás részletei című film bizonyítékok tengerét vonultatja fel. Utalásokat tesz, neveket hangoztat, kész tényeket „világít meg”, csak hogy stílszerűek legyünk. Michael Keaton, Mark Ruffalo, Rachel McAdams, Liev Schreiber, Stanley Tucci, John Slattery. Vannak elvárásaink egy ilyen szereposztás láttán, a legjobban azonban mégis Keaton újdonsült ragyogásának örülhetünk — imádtuk őt a Birdmanben, és hálásak lehetünk azoknak a rendezőknek, akik végre felkarolták oly sok baklövés és furcsa szerep után.
A forgatókönyv a sajátos téma ellenére is (vagy pedig éppen azért) végig pörgős. Egy pillanatra sem áll le a dialógusok pergőtüze. A néző egy 128 perces drámát lát, mely során a körmeit és a hajszálait tépkedve ül a székben, és maga is belemélyed abba a tömény mocsokba, amely 2001-ben került nyilvánosságra a Spotlight nevű bostoni újságírócsapatnak köszönhetően. Pattanásig feszült pillanatoknak lehetünk szem- és fültanúi, és már nem az számít, hogy mi lesz a vége ennek az egész botránynak, hanem az út, ahogyan az újságírók eljutnak a vég felé. McCarthy pedig bármiféle körítés vagy cukormázas túlzás nélkül közli a nézővel a fájó igazságot, mely legtöbbször könyörtelenül szívbemarkoló.
A történet 2001-ben játszódik, amikor a Boston Globe újsághoz új főszerkesztő érkezik Marty Baron személyében. A zsidó Baron, akit már csak ezért sem látnak túl jó szívvel a katolikus Bostonban, gyökeres változásokat tervez a szerkesztőségben. Azonnal egy kemény és nehéz témát ajánl a Spotlightnak: egy gyermekmolesztálási ügyet egy helyi pappal szemben. A történet innen válik igazán érdekessé. Walter ’Robby’ Robinson és csapata jár utána az ügynek. Kezdetben csak egy papról írnak, aztán többről, majd sokkal többről. Igaz történetet látunk, éppen ezért is olyan felfoghatatlan mindez.
És az is teljesen hihetetlen, hogy az egyház mennyi erőt és pénzt befektetve küzdött azért, hogy ezek az ügyek ne kerüljenek napvilágra. A téma súlyosságát pedig a rendező és a forgatókönyvíró éppen az újságíróktól megkövetelt objektivitással kívánja ellensúlyozni. A Spotlight teljes egészében a napilap újságíróinak munkáját követi, vagyis bizonyos interjúkon kívül, melyeket az áldozatok a szerkesztőségnek adnak, nem igazán láthatjuk őket más élethelyzetben. Ez volt egyébként az a veszélyes terep, ahol a film nemcsak témájában, de a rendezést illetően is megbukhatott volna: könnyedén monoton, vontatott lehetett volna McCarthy mozija. Hál’ istennek viszont nem ilyen lett, és a bátor rendező filmje megkapta a legjobb filmnek járó Oscar-díjat is.
A riporterek valóban nem csinálnak mást, csupán a munkájukat végzik — olyan áhítattal és hivatástudattal, amelyet itthon, Vajdaságban egy kissé talán hihetetlennek vélünk. A Spotlight tehát az oknyomozó riport műfaját dolgozza fel, mely egyre inkább eltűnőben van — de a filmben szerencsére egyáltalán nem hangoztatott erkölcsi igazságtétel és szakmai intések nélkül is tudjuk, hogy ezt bizony így kellene csinálni.