— Jó, hogy sikerült gyorsan nyélbe ütni ezt a beszélgetést, mert megtörténhet, hogy a későbbiekben már nem tudtam volna hol fogadni — mondja. — A dolgok pillanatnyi állása szerint csak idő kérdése, mikor kerülök az utcára. Szerencse a bajban, hogy van néhány jogászismerősöm. A segítségükkel talán még meg is nyerhetem a csatát, mert ha elveszítem, nem tudom, mi lesz velem. Gyermekkoromban örültem, hogy nincs testvérem, hogy nem kellett soha semmit megosztanom senkivel. Most viszont érzem, mit jelentene egy testvér, akinek kiönthetném a bánattal, keserűséggel, az emberekben való csalódással teli szívemet. Iparoscsaládban születtem: az apám az apjától örökölte a híres asztalosműhelyt, amelyben divatbútort gyártott. Az apám rendkívül szorgalmas, szívós, keményfejű ember volt, aki még a szocialista Jugoszláviában is fenntartotta a privát műhelyét, pedig akkor kevés példa volt erre. Megvette a műhely melletti telket, és négyszobás, minden tekintetben rendezett, modern családi házat építettek rajta anyámmal. Nagyon szép gyermekkorom volt, imádtam a szüleimet, különösen az apámat, akit rendkívüli embernek tartottam. Nem voltunk dúsgazdagok, de soha nem szenvedtünk semmiben hiányt. A szüleim sosem erőltették rám az akaratukat: a szakmámat is magam választottam. Nem vonzott az egyetem — habár a szüleim azt mondták, azt, addig és ott tanulhatok, amit, ameddig és ahol szeretnék —, ezért lettem könyvkötő.

A szakközépiskola befejezése után azonnal kaptam munkát, és az eltelt 32 év alatt mindössze háromszor változtattam munkahelyet — csupán ebben volt kivételes szerencsém. Apám műhelye jól jövedelmezett, a fizetésemet a szüleim nem vették el. Azt mondták, addig spóroljak vagy költsek okosan magamra, amíg férjhez nem megyek. Huszonöt évesen ismerkedtem meg a férjemmel, és néhány hónap után összeházasodtunk. Akkor már volt egy egyszobás lakásom, amit a magam keresetéből vettem, majd kiadtam. Mivel a férjemnek is volt lakása, így az enyémet továbbra is albérlők lakták. Amikor megszületett a fiam, az apám vett egy kétszobás lakást, mondván: sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, az ő unokájának mindig legyen tető a feje fölött. Alighogy iskolába indult a fiam, meghalt az anyám. Legszívesebben magunkhoz vettem volna az apámat, aki nem tudott háztartást vezetni, de a férjem hallani sem akart róla. Azt mondta, neki nem kell kolonc. Gondolhatja, ott maradt szegény apám egyedül az elárvult, hatalmas házban, s csak egy ágyat használt éjszaka, napközben állandóan a műhelyben tüsténkedett. Rettenetesen rosszul esett, hogy a férjem nem tudta megérteni, miért akarok én gondoskodni az apámról. Eljártam hozzá hét közben, munka után, kivasaltam a holmiját, főztem neki egy-két napra, de ezt ő mindig úgy élte meg, mintha a terhemre volna. Alig múlt el egy év anya halála után, amikor bejelentette: megnősül. Nincs ugyan senkije — tette hozzá —, de majd az ismerősök kommendálnak neki egy jóravaló asszonyt. Hát, meg is történt a kommendálás, és beköltözött a házunkba egy elvált asszony, akinek két felnőtt, férjezett lánya élt a közeli városban. Eleinte minden jól működött, Ilonka néni jól főzött, pedáns is volt, ami apának nagyon megfelelt. Azt azonban furcsállottam, hogy a lányai, csalásodtól, majdnem minden vasárnap apámnál vendégeskedtek, a nagy ebédek után mindkét család megpakolva ment haza, de ezt sosem tettem szóvá. Úgy ismertem apámat, hogy őt nem lehet átverni. Csak éppen azt hagytam figyelmen kívül, hogy ha az emberek öregségükre lesznek szerelmesek, akkor elveszítik a józan ítélőképességüket.

Talán ha az életem nem bonyolódott volna úgy, ahogy, jobban odafigyelek apámra — és akkor sok minden másként történhetett volna. A férjem ugyanis belehabarodott egy 19 éves lányba, akinek sikerült rábeszélnie, hogy váljon el, és a fiamat meg engem tegyen ki a lakásból. Vérig voltam sértve, de nem volt kivel megbeszélnem a dolgokat. Apám tele volt élményekkel, hétvégenként bálba, kirándulásokra jártak, Ilonka nénit Pestre vitte, megadott neki mindent, amit anya sosem kapott meg tőle. De úgy gondoltam, joga van a boldogságra, hát egyedül vívtam a magam csatáját. Szerencsére megvolt a lakásom, így a fiammal odaköltözünk. A válás után a férjem azonnal megnősült, de egy év múlva el is vált. Pontosabban: a felesége hagyta el egy egyetemista végett. Mi azonban nem békültünk ki soha. Amikor a fiam megnősült, apa azt javasolta, hogy hurcolkodjanak a neki vásárolt lakásba, de a fiaméknak elég volt az egyszobás is. Így történt, hogy én költöztem át a nagyobb lakásba. Közben apám súlyos beteg lett. A műhely működtetése kérdésessé vált, s Ilonka néni javasolta, hogy az ő idősebb veje — aki ért ehhez a munkához — átvehetné a vezetését. Három hónap múlva, amikor apa már valóban szinte magatehetetlen volt, Ilonka néni lányai összehívták a családot, és közölték: az anyjukat elviszik az idősebb lányhoz. A magyarázat az volt, hogy már ő is idős, nehezére esik a fekvőbeteg emelgetése. A fiammal javasoltuk, hogy fogadjunk egy asszonyt, aki segítene, de erről hallani sem akartak.

Azt hittem, a szívem szakad meg, amikor Ilonka néni hurcolkodott. Apám úgy sírt, mint egy gyerek, és csak azt ismételgette: hát hiába volt minden? Csak akkor értettem meg a mondat valódi értelmét, amikor néhány hét múlva három kamion állt meg apa háza előtt, és felpakolták a műhely felszerelését. Kisvártatva ügyvédi felszólítás is érkezett, hogy hurcolkodjon ki a házból, mert a tulajdonos árulja, és lakóval problémás az eladás. Csak ekkor derült ki, hogy a 12 év alatt, amíg az asszonnyal élt, apám minden értéket: a műhelyt, a házat, a két személyautót Ilonka nénire és a lányaira íratta. Nem volt mit tenni, apát magamhoz vettem, elsirattam a házunkat, apám józan eszét. Fogadtam egy asszonyt, aki vigyázott rá addig, amíg dolgoztam, és ez így ment több mint egy évig. Amikor meghalt, értesítettem Ilonka nénit, de sem ő, sem a lányai nem jelentek meg a temetésen. Két hónappal a halála után ügyvédi felszólítást kaptam, hogy hurcolkodjak ki a lakásból, mert azt apa Ica néni idősebb vejének ajándékozta azzal, hogy a tulajdonjoggal csak az ő halála után élhet. Az erről szóló hitelesített dokumentum letétben volt az ügyvédnél. Két hét határidőt kaptam, hogy elhagyjam a lakást. Tudja, ha a fiam és a menyem nem állnának mellettem, már kihurcolkodtam volna, annyira csalódott vagyok. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ennyire aljasak az emberek, ha anyagi haszonról van szó. Pert indítottam, és ötven százalék az esélyem arra, hogy a javamra dönt a bíróság — legalábbis ezt mondják, akik értenek a vagyonjoghoz. Sokszor, amikor álmatlanul hánykolódom, azon töprengek: vajon mit csinálna az apám, ha mindezt tudná...