Krizbai Hajnalka nyugalmazott tanítónő. A helyi Petőfi Sándor Kultúregyesület volt titkára, népdalkörvezetője, művelődési életének megszervezője, a szépemlékű Verseci Kula magyar oldalainak utolsó szerkesztője. Továbbá egyike azoknak a végvári mozgatórugóknak, akik révén 2002-ben a Vajdasági Magyar Ünnepi Játékok nyitánya, majd 2006-ban a Durindó és a Gyönygyösbokréta is hétpróbás házigazdára talált Versecen.
A délvidéki magyarságért tett munkájáért többszörösen is díjazott közéleti egyéniség. Legutóbb a pedagógus a VMMSZ Magyar Életfa díját vehette át Zentán, a magyar kultúra napja alkalmából szervezett ünnepségen.
* Az idők távlatából szemlélve léteznek-e olyan feladatok életpályáján, amelyek megoldásához ma talán — vagy mindenképpen — máshogyan viszonyulna?
— Bizony, bizony, nemzetünk megmaradása továbbra is nyitott kérdés itt, ezen a vidéken. „Elfogyunk lassan, mint a gyertyaszál, / Mely elhagyott, üres szobában áll.” Amikor 1992-ben becsukták a verseci magyar oktatás ajtaját, meg kellett volna kongatni a vészharangot. Nem csak nekünk. Nemcsak Dél-Bánátnak, hanem egész Vajdaságnak. Ma már tudnám, mit kellene tenni, de akkor... Legtöbbet mindenképpen az összefogáson, az egymás megsegítésén dolgoznék. Mert az, ami ma Versec gondja, holnap bármely településé lehet. Ebben a térségben a tanároknak ismerniük kellene egymást, többet kellene együttműködniük. Ismerniük kellene egymás problémáját, gyermekeinknek többet kellene találkozniuk, barátkozniuk. Ezen sokat dolgoztam, de... Ha újrakezdeném, mindenképpen tanító lennék. Ezen a vidéken szeretnék dolgozni, mert itt van tennivaló!
* Egy közmondás szerint az embert nem az előtte álló út viseli meg, hanem a cipőjébe került kavicsdarabkák. Ön miképpen tud(ott) megbirkózni ezekkel a kövecskékkel?
— Természetemnél fogva olyan ember vagyok, aki szeret tiszta vizet önteni a pohárba. Ember, aki szereti az igazságot, aki segítőkész, egyszersmind elvárna egy csöpp tiszteletet is. A cipőmbe dobott kavicsokat fájó szívvel ugyan (mert úgy érzem, hogy én azokat nem érdemeltem meg), de kidobálom. Felemelt fővel megyek tovább. Egyesek sajnos továbbra is úgy vélik, hogy ebből a munkából, melyet végeztem, meg lehet gazdagodni. Sok volt a buktató az évek folyamán. Azt hiszem, ígéretekből volt a legtöbb, melyekből persze csak nagyon kevés valósult meg. Sokan takaróztak — és teszik ezt ma is! — a szórvánnyal, de amikor cselekedni kellene, nincsenek sehol. Nehezen tudok szabadulni attól az előérzettől, hogy ismét magunkra leszünk hagyva. Mert megtörtén(hetet)t ez korábban is. Nemcsak a verseci rádió magyar adásának és a Vršačka Kula magyar oldalának intézményesített „bedugításakor”, de a gyermektáboraink és az anyanyelvápolásunk hatékony működése ellehetetlenítésének idején is. Üres ígéretek, és aztán síri csend.
* Íratlan szabály, hogy az életműdíj átvétele után a méltatott személy bizonyos fokig a visszavonulás gondolatával is kacérkodni kezd, holott szükség van még rá. Az ön esetében ez miképpen „csapódik le”? Maradtak-e céljai, melyek elérésében még bízik?
— Valójában én már 2009-től a háttérből figyelem a dolgokat. Ha jó irányba megy a szekér, örülök neki, fogom a csipiszt, és mondogatom, „megérte, érdemes volt dolgozni”. Ha viszont nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, összeszedem a még meglévő ismerőseimet, és próbálok reagálni. Megtörtént ez utóbbi tavaly szeptemberben is, amikor az anyanyelvápoló csoportunk munkáját két órával csorbították. Szeptember óta a huszonhét anyanyelvápoló diák oktatását heti két órába sűrítették. Arról nem is beszélve, hogy ezek a diákok 1—8. osztályosok. Fejértelepen is ugyanez a gond. Kemény dolgokkal állunk mi itt, délen szemben. Ilyenkor a legjobb tanítóknak, a legjobb anyanyelvápolóknak, a nemzetmentőknek kellene terepre indulniuk. A pénz helyett a nemzet megtartására kellene inkább hangsúlyt helyezni, mert eső után bizony már késő a köpönyeg!
|
Krizbai (Jára) Hajnalka 1947. december 21-én született Nagybecskereken. Az elemi iskolát szülővárosában fejezte be magyar nyelven. Innen került el 1963 őszén Szabadkára, a magyar tanítóképzőbe. Diplomázásának esztendejében (1968-ban) kötött házasságot Krizbai Jánossal, akivel 1969 és 1982 között Németországban vállaltak munkát. Gyermekeik, Klára és Béla is „odakünn” születtek. Hazaköltözésük után Hajnalka a homokszili (uljmai) Branko Radičević Általános Iskola temesvajkóci (vlajkovaci) kihelyezett tagozatán kapott állást osztálytanítóként, meghatározott időre. Osztatlan tagozaton, magyar tannyelven. Egy évvel később már a verseci Vuk Karadžić Általános Iskola kombinált tagozatán bejegyzett, magyar tannyelvű kisdiákok tanító nénije. Csaknem fél esztendeig egyidejűleg a temesvajkóci diákokat is felkarolva, míg azok tanítónője vissza nem tért a szülési szabadságról.
„— Versecen a gyermekek anyanyelvükön befejezhették ugyan a nyolcosztályos elemit, de... Sokan voltak vegyes házasságból, akik különböző okok miatt kimaradtak a magyar oktatásból. Ennek dacára szívesen eljöttek önképzőköreinkre, előadásainkra. Nem volt szívem kiküldeni őket. Bekapcsoltam őket a munkába és a Petőfi Sándor Kultúregyesület rendezvényein is megszólaltattam őket. A szülők könnyes szemmel kísérték végig az előadásokat. Négy év után a kombinált tagozat osztatlanba ment át. Négy program, temérdek adminisztráció, egyre kevesebb gyermek… Egészen 1992-ig. Ekkor a megmaradt nyolc alsós magyar diákot beolvasztották a szerb tagozatba, a felsősök kiröppenése után pedig feloszlatták a magyar tanári kart. Mivel időközben befejeztem az akadémiát szerb nyelven, engem áthelyeztek szerb tagozatra. Negyedikesekkel rajtoltam. Elmondani is nehéz, mit éreztem, amikor megtartottam az első szerb órát. Nyugdíjba vonulásomig minden órára felkészülten mentem, még véletlenül se érje szó a ház elejét! Ne mondhassa rám senki sem, hogy a magyar nem állja meg a helyét, hogy a magyar nem képes teljesíteni!”1983-tól Hajnalka tanító néni oktatói és népművelői minősítésben a helybéli Petőfi Sándor Kultúregyesület munkájából is derekasan kivette a részét. A titkári teendők mellett az irodalmi szakcsoportot és a népdalkört is vezette. Maga köré gyűjtve az anyanyelvápolós diákokat is, akiket az egyesület zászlaja alatt szinte minden munkába bekapcsolt. „— Tizenkét Anyanyelvápoló Tábort szerveztem Fejértelepen. Sikeresen integrálva munkánkba minden egyes alkalommal 60-120 gyermeket a dél-bánsági szórványból. Velük tíz napon keresztül öt pedagógus foglalkozott. Magyar vonatkozású helytörténeti dolgokkal ismerkedtünk, néptáncot és népdalokat tanítottunk, gyöngyöt fűztünk, barátkoztunk. Mindezt pedig magyar anyanyelvünkön tettük. Minden alkalommal összeállítottuk a Tábori Hírmondót is, melynek nyomtatott példányából táborbontáskor minden táborlakó részesült. A lapot a gyermekek szerkesztették. Régiónk gyermekei egyébként három nemzetközi gyermektáborban is részt vehettek. Ezek közül egy a magyarországi Helvécián, egy pedig a felvidéki Zétényben volt. Mindkettő Versec város testvértelepülése. A harmadik alkalomhoz Versec vállalta fel a házigazda szerepét. Hatvan gyermekrészvevővel, akik számára a tábor egy Herczeg Ferenc-vetélkedővel zárult. A gyermekeket a Belgrádi Magyar Nagykövetség is vendégül látta. Felejthetetlen pillanatok voltak ezek.”A magyar gyermekek világtalálkozójára a magyarországi Csáfordjánosfalvára Hajnalka tanítónő tizenöt dél–bánáti magyar gyermeket kísért el. Kirándulásukat az Aracs Társadalmi Szervezet védnökölte. A felsoroltak mellett a verseci gyermekek, tanítónőjük felkészítésében, rendszeresen szerepeltek a Szólj, síp, szólj! rendezvényen, a községi szavalóversenyeken, valamint — a szorgalmas munkának köszönhetően — a kanadai Rákóczi-mozgótáborba is jutott minden évben egy-egy dél-bánáti képviselő. „— A vajdasági dalos-, tánc- és citeratáborokba rendszeresen elküldtük a tehetséges gyermekeket. Az ott megtanultakat gyakoroltuk, csiszoltuk és továbbadtuk. 2009-ben, amikor nyugdíjaztak, huszonhét anyanyelvápoló diákot adtam át volt diákomnak, Fodor Tamásnak.”Herczeg Ferenc írófejedelmünk tiszteletére Hajnalka tanítónő létrehívta a Herceg Ferenc-emléknapokat. Az eddig szervezett tizennyolc kulturális találkozás közül tizen-egynéhány közvetlenül az ő nevéhez és személyéhez kötődik. Aracs-díjjal kitüntetett pedagógus, aki négy éven át az MNT Közoktatási Bizottságában is derekasan helytállt, továbbá a VMMSZ elnökségében is több éven át méltón képviselte a dél-bánsági magyarság érdekeit. |
