A brači „házalók” általában vékonydongájú, szikár emberek voltak. A napi kőpornyelető, izzasztó mestrovići munka után némi étket magukhoz vettek, aztán sziesztára hajtották fejüket, s holdkeltéig pihentek, majd fölmálházták a csacsit, s egyetlen társukat követve érkeztek meg második műszakuk színhelyére, hogy a holdvilágnál rendbe tegyék kövekkel körülvett nadrágszíjparcellájuk kertecskéjét. Nos, egy ilyen Nazor ivadék kötötte a lelkemre annak idején, hogy a hosszú élet titkát csupán annak megvalósítóitól lehet ellesni.
Brači tartózkodásunk idején tanultam meg a spliti fiataloktól a nyílpuska használatát, s annak tudományát is, hogy a tengeri polip csápjait miként tehetjük süthető állagúvá kő kövön ütésekkel. A rózsaszín húsú tengeri angolna előpácolása kész hadművelet, ám a kétnapos pihentetés után megsütve mennyei ízű, vajpuha élvezettel ajándékozza meg azt, aki időt szakított a kilesésére, megfogására, hazavitelére, megtisztítására és szigeti gyógynövényekkel való bepácolására...
A dalmátok életvitele mesterség, s nem véletlen az sem, hogy ki minek a mestere, annak a huncutja. Szinte mindent úgy kell tőlük titokban ellesni. Azt is, hogy merre terem vizeiken a muréna, milyen időben és hol, meg hogy mivel környékezhető meg a mediterrán néhány utolsó példánya.
Gondolom, rám szólna már az olvasó, hogy ne okoskodjak tovább, inkább elő a „lopott” holmival: a tengeri horgászat lényegével! Egyik koravén tengeri „sirály” súgta meg még annak idején, hogy a folyó és a tó, az nem tenger. Olvasom bosszankodva, hogy „az alföldi ember, aki hosszú bottal jár”, immár megjelent a tengerparton is, s bizony nagy tudományossággal egyengeti kifelé a négy-öt kilós példányokat is. Hogy tévedés ne essék: atyánkfia nem elfogyasztani tessékeli partra az Adria javát, hanem értékesíteni. Tudok olyan szakiról, aki egész csinos kis összeget horgászott partra már a Brač környéki vizekből.
Mivel a tiszai ember leginkább a márnára görget eredményesen, úgy gondolom, talán az a legjobb, ha a tengeri márna kézhez szoktatásáról és elkészítési módjáról tudósítom az érdeklődőt. Márnából kétfajta érdekelhet minket tengeri portyázásunkkor: a csíkos és a bajuszos vörös márna. A tengeri bácsika, azaz a dalmát barba őkelmét barbunnak nevezi, s ott található, ahol az öblök mélyén a fövényen előforduló gerinctelen állatkák lopják a napot. Nos, apálykor mi is vízbe szállunk, búvárszemüvegünk mögül kilessük, hogy márnánk kedvenc uzsonnájából mit gyűjthetünk be, hogy éjfél után — és parti világítás mellett — röppentsük tiszai márnázó végszerelésünket a mólóról a „látott helyre.” Az pedig miből áll? Átfúrt gömbólom utáni, gumiütköző fölötti, hosszú zablára kötött horog, ez esetben apró homoklakókkal házasítva... A bot (pontyozó a Tiszán!) kézben, mutatóujjunk a hajszálvékony fonotton, süllyedőn. Ennyi. Ugye, nem nagy tudomány az egész? S mindez történhetne akár ama sutivani mólóöböl gátjáról is...
Fél tucat bajuszos vörös márna birtokában már gazdag terítéket készíthetünk két ember részére oly módon, hogy a zsákmányt — pikkelytelenítés és a bensőséget meg a szilványát kidobva — sűrű irdalásnak vetjük alá, majd sózzuk, és álltából tepsibe tesszük, olívaolajjal gazdagon házasítjuk és szép formásra sütjük. A kereskedésben vásárolt szardellapéphez ízlés szerint mustárt elegyítünk, jól elkeverjük, hozzá deciliter olívaolajat adunk, csurrantunk bele gyűszűnyi almaecetet, és az egészet összehozzuk 4-5 kockára vágott csemegeuborkával és metélőhagymával. Friss zöldségzöldje kerül mindennek fölibe, és tányérunkra helyezzük sült márnáink mellé csendestársnak zöldmártással. Mindehhez jó étvágyat kívánok!