Meglepett a hír, hogy Rembrandt Harmenszoon van Rijn születése négyszázadik évfordulójának kellett eljönnie, hogy Magyarország ráébredhessen: a Szépművészeti Múzeumnak több mint kétszáz rézkarca van a hollandustól, akinél jobban rajzoló és festő művészt a Jóistennek nem volt még érkezése a Földre küldeni. Így vagyunk mi is a vajdasági képzőművészekkel: nehezen ébredünk rá arra, hogy kiváló tehetségű művészeink vannak, akiknek a világban már hírük van, itthon azonban alig-alig van tudomásunk alkotásaikról. Skrabány Viktorról is csak akkor hallottunk többet, amikor átadták neki az újvidéki Forum Könyvkiadó hagyományos díját, illetve amikor Óbecsén, ahol él és alkot, díszpolgárrá avatták. Pedig nagy formátumú alkotó ő, a műkritikusok megállapították róla, hogy művészete a reneszánsz mesterekéhez hasonlóan antropocentrikus, figyelme középpontjában az ember és az emberei test áll. Tanítványa, a Forum Díj átadója azt is mondta, hogy a mester sohasem hódolt a divatnak, keze ösztönösen ismeri a technikát, klasszikus vonalakkal fest. Ezt azonnal észrevenni, ha közel hajolunk valamelyik alkotásához. A művész szeme élesebb képet lát, több részletet képes megkülönböztetni, mint a legfinomabb mikroszkóp, és érdekfeszítően ábrázolja művében mindazt, amit a látványban felfedezett.
Fehér Rózsa méltatásából: ,,Skrabány Viktor a festészetben konokul, következetesen járta a maga útját, függetlenül attól, hogy ez mennyire tűnt korszerűnek vagy sikeresnek. Sokáig negligálta őt a mainstream szakma, de mára a kollégák is fejet hajtanak előtte. Szülővárosa nemcsak tehetségét, kimeríthetetlen energiáját, pozitív szellemiségét és a város iránti, festményeiben kifejezett szeretetét, hanem kiváló pedagógiai munkáját is értékelte, amikor őt avatta újkori történetének első díszpolgárává.'
A festőművész az idén hetvenöt éves. Azt vallja, mindig arra törekedett, ami számára a legfontosabb: számos tanítványával megosztani azt a hatalmas szakmai tudást, amit a múltban, sok-sok évvel ezelőtt a ljubljanai akadémián és munkája során összegyűjtött. Megmaradt mindig a figuratív festészetnél, embert ábrázol, kedveli a tájfestészetet, ám a rejtett szimbolizmus felé vezető rögösebb úton sem tévedt el sohasem. Magabiztosan bánik a pasztellel, az olajjal, a szénnel és a grafittal egyaránt. Mindent, ami a kezébe kerül, arannyá változtat, mondják az óbecseiek. A kifeszített vászonra a szivárvány minden színét rávarázsolja, szinte dédelgeti a palettáját, és teszi ezt csupán azért, hogy az emberek örömüket leljék a festményében - akkor is, ha szelíd vajdasági tájat, Tisza-partot, életképet, oltárképet vagy éppen erotikát sugárzó alkotást készít. Portréi megragadóak, s döbbenten állunk a füzesek látványa előtt, szinte könnyezünk az elhagyott tanyákat, a nádfedeles házakat, a lovakat szemlélve, amelyek lassan eltűnnek erről a vidékről is, mint annyi minden más, ami elbűvölő szépséggel jelenik meg Skrábány Viktor festményein.
Úgy kezdte, mint a többiek. Gyermekkorában Munkácsy-képek másolásával fejlesztette akkor még visszafogott tehetségét. Sokat örökölt borbélymester nagyapjától, leginkább annak aprólékos, minden részletre kiterjedő munkamódszerét. Szülei szeretete is segítette minden megnyilatkozását, a művészetek iránti érdeklődését semmi sem zavarta. Az általános iskolával egyidejűleg beíratták az alsó fokú zeneiskolába is. A rajztanára megkérte, hogy a Tito-képek festésében legyen a segítségére. Ekkor már tudta: a festészet nemcsak szikra, hanem lángcsóva is lehet, és ebből meg is lehet élni. Elhagyva az gimnázium padját, összeszedte a munkáit, és meglátogatta Zora Petrović festőművészt, a belgrádi Akadémia jelességét. Bízott önmagában, bízott benne a festőművész is, így azonnal felvételt nyert. Mivel az ötvenes években a belgrádi és a zágrábi akadémiákon az absztrakt vonulatot favorizálták, két év múltán a fiatal tehetség a ljubljanai főiskolán folytatta tanulmányait, abban az osztályban, amelyet Maxim Sedej vezetett. Óbecse ösztöndíjasa volt, és a diploma megszerzése után azonnal munkába állhatott Bácsföldváron rajztanárként. Tanított Óbecsén is, a gimnáziumban - nyugdíjaztatásáig. Ezt vallja: ,,A festőnek az a feladata, hogy a környezetét fesse.' Az erkölcsi elégtételt végül megkapta, díjazták és szülővárosának díszpolgára lett. Mindig az emberek tartották benne a lelket, sohasem csüggedt, figyelme középpontjában mindig az ember és az emberi test földöntúli, megkapó szépsége állt.