Látni és tapasztalni a diaszpórában élők mindennapjait, hírt adni róluk, illetve segíteni munkájukat az őket befogadó szervezeten/egyesületen keresztül. E célokkal bocsátotta útra a Magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága által beindított Petőfi Sándor-program az ösztöndíjasait többnapos előzetes szakmai kiképzés és ráhangolódás után az anyaország határain kívül élő magyarok közé. A kilenc hónapos megbízatás ötven választottja közül öten kerültek Vajdaságba: Csókára, Versecre, Temerinbe, Zomborba és Pancsova „külvárosába”. Beszélgetőtársam, a gyergyóalfalui származású Gál Veronika augusztus idusán érkezett Hertelendyfalvára.

* Miképpen azt szakmai önéletrajzodban is olvashattuk, tevékenységi területed fontos része a magyarnyelv-oktatás, a népdal, a néptánc és a gyerekfoglalkozások. Pályafutásod azonban merőben máshogy indult. Akkor hogy is van ez?

— Az általános iskolai tanulmányaimat szülőhelyemen, Gyergyóalfaluban végeztem, ezután a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumban érettségiztem, majd a jászvásári Műszaki Egyetem Textilmérnöki Karán szereztem mérnöki oklevelet. Az egyetem befejezése után több éven át szakirányú tevékenységet folytattam a textiliparban, illetve a saját vállalkozásomban, ahol a szervezési készségeimnek, képességeimnek megfelelő teendőket láttam el, a folyamatok tervezésétől a koordináláson át az ellenőrzésig. Mindezzel egyidejűleg érlelődött és erősödött bennem a segíteni akarás szándéka. Átitatva egy jó nagy adag empátiával és kíváncsisággal is, amely személyes ismeretségeim révén elsősorban a moldvai csángók felé irányult. Egyetemi éveim alatt, majd a munkáim során nagyon fontosnak tartottam a saját nemzeti identitásom megőrzését, és eldöntöttem, ha egyszer lehetőségem lesz rá, tenni fogok nemzetünk összetartásáért. A középiskoláskorom óta dédelgetett álmaim végül 2008 januárjában válhattak valóra. Ekkor kerültem ki a legkeletibb csángó magyar településre. A Bákó megyéhez tartozó Magyarfaluba (románul: Gǎiceana Arini — a szerz. megj.), ahol hat évig szolgálhattam az ottani csángó magyar közösség érdekeit, tehettem a fennmaradásáért. Karöltve az azóta már sajnos megszűnt, úgynevezett keresztszülős program háttértámogatásával, végeztem munkámat, mely tele volt megpróbáltatásokkal a közösségépítés, a hagyományok megőrzése és átadása, illetve a magyar nyelv szervezett oktatása terén.

* Említetted, kiküldetésetek előtt egyikőtök sem tudta, pontosan hová, melyik országba kerül, ezek szerint az adott állam hivatalos nyelvének ismerete sem volt alapkövetelmény.

— Valóban nem volt, de lényegében a befogadó szervezet/egyesület vállalta a mentori szerepet a helyi adminisztráció körüli teendőkben. Pontosabban azokban is, általa, rajta keresztül kapcsolódhattam be ugyanis én is abba a „vérkeringésbe”, amely lehetővé teszi a rám bízott feladatok szakszerű és maradéktalan elvégzését. Kiküldetésem helyi útjait a hertelendyfalvi Tamási Áron Székely—Magyar Művelődési Egyesület egyengeti. Rajta keresztül már ideérkezésem első heteiben lehetőségem adódott találkozni a dél-bánsági régió szórványmagyarságának többi éltetőjével is. Gondolok itt konkrétan a legutóbbi Dél-bánáti Szemlére, melynek történetesen mentoraim voltak a házigazdái.

* Itt-tartózkodásod ideje alatt csak a hertelendyfalvi magyar közösségre kell összpontosítanod?

— Engem valójában a Dél-Bánságba mint régióba osztottak be a helyi művelődési egyesület által. Az imént említett rendezvényen például a székelykeveiek kértek fel, hogy legyek segítségükre egy számukra fontos ősz eleji esemény idején, ezenkívül jártam már Sándoregyházán és Versecen is.

* A magyar nyelv tanításán kívül Moldvában kézműves-foglalkozásokat is bevezettél, továbbá aktívan részt vettél a különféle hagyományőrző, szabadidős programok, kulturális vetélkedők, versenyek szervezésében. Ezt a tevékenységet Hertelendyfalván is folytatod?

— A Magyarfaluban végzett kézműves-foglalkozások legfontosabb célja a népi hagyományokon alapuló mesterségek, foglalkozások megismertetése, elsajátítása volt. A program működtetésének szerves része volt a támogatókkal való rendszeres kapcsolattartás is, ennek köszönhetően sikerült megkezdeni a faluban egy magyar közösségi ház megépítését. A magyar vonatkozású rendezvények szervezésébe természetesen Hertelendyfalván is besegítek. Ide tartozik még az egyházi hétvégi óvoda és a helyi fiatal tánccsoport munkája is, s az általad is említett kézműves-foglalkozások. A guzsalyas estekkel pedig a helyi kézimunkacsoport tevékenységeinek aktív részese kívánok lenni. Tanulási és tanítási szándékkal egyaránt.

* A kézművességet ötvöző hagyományőrzésnek ezek szerint kiemelt jelentősége van számodra?

— Hatványozottan. A környezetemben, családomban tiszteljük, továbbadjuk a múlt örökségét, őseink hagyatékát hagyományainkkal együtt, egyszersmind érdekel a más vidékek magyarságának életvitele is, illetve a megőrzött nemzeti értékek. Kiemelten vonz a népművészet gazdag, színes világa, ezen belül minden, ami a textíliával kapcsolatos: a népviselet, a lakberendezési kellékek és természetesen a folyamatok, melyek a termékek előállításához szükségesek. Szerencsésnek is mondhatom magam, mert nagyanyámnak köszönhetően megismerhettem, elsajátíthattam néhányat a népi mesterségekből, mint amilyen a kézi szövés annak minden munkafolyamatával együtt vagy akár a horgolás, a kötés, a székely varrottasok készítése. 

* Hogyan fogadtak itt, a faluban?

— A Gyergyó és Hertelend közötti hét-nyolcszáz kilométeres táv ellenére is úgy érzem, mintha otthonról érkeztem volna haza. A székely közösség vendégszeretetét itt is megtapasztalhattam, akárcsak a rájuk, azaz ránk — én is székely vagyok — jellemző értékrendtiszteletet. A küldetésem elvégzéséhez a fölényeskedés helyett ezúttal is az alázatot választottam magam mellé segítőtársul. Segíteni jöttem, és nem bárkit is kioktatni!

* Munkavégeztével, midőn majd e vidékről is haza kell térnetek, nos, utána is tervezel effajta vizeken maradni, vagy inkább csak a már megkezdett családi vállalkozásotokkal fogsz foglalkozni? Ott, ahová az embert időről időre csak visszahívja a honvágy, esetedben Gyergyószentmiklóson.

— A teljes szemléletváltásra esetemben valójában már közvetlenül a moldvai misszióm kezdetén sor került. Vannak, akik szemében mindez, amit teszek/teszünk, nem több puszta magyarkodásnál. Sőt, nemritkán szembesülök azzal a kérdéssel is, mivégre istápolgatni más közösségeket, amikor odahaza, konkrétan a Székelyföldön is akad elvégzendő feladat. Ráadásul nem is kevés. Nos, én magamban erre éreztem késztetést, és így, negyvennyolc évesen sem gondolom, hogy hiba lett volna bármi is, aminek irányába idestova tíz esztendeje megtettem az első konkrét lépéseket. A szórványban élő magyarság közösségi, kulturális és nyelvi értékeinek megőrzése és a következő nemzedéknek való átadása sokkal több mint virtus, munkahely, esetleg karrierépítési lehetőség. Számomra mindenképpen.