A mágikus realizmus mesterének nevezett kolumbiai író Latin-Amerika hangulatának és érzelmeinek adott hangot. Márquez 1982-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat „Regényeiért és elbeszéléseiért, melyekben fantasztikum és valóság ötvöződik mesterien, és mert e sajátos képzeletvilágú művek révén ábrázolja földje életét és konfliktusait”.

A szerző harminc évet élt Mexikóban. Itt készült el legismertebb műve, a Száz év magány, amelyet legalább huszonöt nyelvre fordítottak le, és mintegy ötvenmillió példányban kelt el.

„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.” /Gabriel García Marquez/

Felkérésünkre fiatal írók osztják meg gondolataikat Márquezről, a világirodalom géniuszáról.

Bencsik Orsolya

A legelső élményem a Száz év magányhoz kötődik, melyet még a gimnáziumban — egyébként kötelező házi olvasmányként — olvastam. Az osztályom jelentős része élvezte a könyvet, bár voltak néhányan, akik megbotránkoztak Márquezon, és ponyvának (!), brazil szappanoperának nevezték a regényt, ami engem hihetetlenül arcul ütött. Még most sem tudom igazán megérteni, elhinni, hogyan létezhet olyan ember, aki a röpködő, sárga pillangó motívumában vagy Rebeca földevésében ne látná meg Márquez művészetének szépségét és mélységét, aki a mennybeszálló, szép Remedios mikrotörténetében (elementáris erővel) ne az esztétikummal mint olyannal találkozna. Macondo és a Buendía család története lázba hozott, és egymás után kölcsönöztem ki a könyvtárból Márquez regényeit, de ez a láz mára valahogy alábbhagyott, már évek óta nem olvasom Márquezt, noha, mint ahogy mondtam, egyébként lázban égtem tőle, a zsigerekig hatolt belém, imádtam. Az a fajta mágikus realizmus, amelyet ő művelt, nem kérdés, erősen hatott rám, a világomra, és bizonyos motívumai be is épültek a szövegeimbe.

Barlog Károly

Márquez egyike azoknak a  szerzőknek, akik képesek engem zavarba hozni, ha kérdeznek róluk. Gondolkodom ilyenkor, mit mondhatnék Márquezről — van-e nekünk (nekem mint olvasónak és neki mint írónak) egyáltalán közös történetünk? Hazudnék, ha azt mondanám, ő a kedvenc latin-amerikai íróm. Mert Roberto Bolañot sokkal jobban szeretem. Bolaño mondatai sokkal elegánsabban takargatják ki a valóságot.

Íróként Márquez azért érdekel, mert őt olvasva volt alkalmam először testközelből megtapasztalni azt, hogy milyen, amikor úgy ragadsz bele a szövegbe, mint a tyúk a muharba. Szóval nézel jobbra, nézel balra, és tudod, hogy innentől kezdve meddő próbálkozás ellenállni a szövegnek: megkaparintott magának. Ilyen prózát szeretnék írni én is. Továbbá Mészölyön, Nádason és Esterházyn kívül ő az, aki a legtöbbet mutatta meg számomra a család elbeszélhetőségéről. Ha családprózát írok, ő fogja a bal kezem. A jobbal meg verem a billentyűket — ez némileg magyarázat arra is, hogy miért halad ilyen lassan az írás, miért futok ki mindig minden határidőből.