Elsősorban a műalkotások témájában megjelenő térviszonyokra értendő, a kompozíciók ugyanis a szabadkai utcák hétköznapi jeleneteit mutatják be az itt élők által ismert és használt épületekkel, melyek között a járókelők is felbukkannak, így kiemelve az egyes épületek jellegzetes mivoltát és stagnáló hétköznapiságát. E homlokzatok becsukott könyvek fedőlapjához hasonlatosan utalnak a megannyi igaz történeten alapuló mesére, mely a lapok — a belső falak között visszhangoznak. Másodsorban pedig, mivel a művész a műalkotásokat erre az alkalomra készítette, az elnevezés és a látképek a kiállítási tér és az őt befogadó város közötti viszonyra is reflektálnak, sejtetik, hogy milyen élmény a nyüzsgő városból egy parányi és nyugodt kis oázisba lépni. Ennek fontossága pedig abban rejlik, hogy mindeközben hangsúlyozódik a galéria fő funkciója.

Augusztusi szombat délelőtt… Forró napsütés, lángosillat, különféle országokból idelátogató turisták duruzsolása, aratóünnepségi sürgés-forgás. Színes kép tárul elénk, melyben összeolvadnak a kultúrák, az észrevehetetlen és egyre nagyobb számú építkezések láttán érződő fejlődés, a szecessziós épületek adta történelmiség és még ezer különleges dolog, mely ilyenkor rétegekként egymáshoz simulva alakítja a város hangulatát. A déli harangszóval kezdődik a Ricz-kiállítás. Azok, akik ismerik a művészt vagy követik a Klara i Rosa egyesület által üzemeltetett Udvari Galéria művészeti munkáját, előre betervezve, időre érkeznek. Az útjuk a korzó napórájától alig néhány lépésre álló tengericsikó-domborműves, élénkvörös épület kapualjába vezet. Átérve a passzázson az idelátogató egy olyan mikrovilágba csöppen, amelyet szórakozóhelyek, nyelviskola és egy használtruha-üzlet hosszú kirakata alkot. Első benyomásra teljesen megszokott látvány, ám korántsem szokványos. A fedetlen belső tér jobb oldalán az egyik nagy, üres falon kapott helyet öt darab vitrin, mely a kortárs művészet apró mozzanatait hivatott hősiesen közvetíteni a művészetkedvelők, de még inkább a sokkal nagyobb létszámú „hétköznapi ember” számára, aki ha éppen arra téved, véletlenül találkozik a magas művészettel. Egyébként a kiállításmegnyitók is rendre kis létszámúak, családias hangulatúak. A maroknyi néző szinte beleolvad a más ügyben odatévedők tömegébe, mint amikor a boltba menve fél füllel az idegenvezető angol mondókáját halljuk az impozáns városházáról. Ez a jelenség élhető át a Korzó 1. udvarában a vörös homlokzat mögött.

Amikor pedig a Ricz-képeket fürkésszük, magunkat (is) látjuk. A saját hétköznapi pillanatainkat, a megszokott épületrészleteket, utcákat és homlokzatokat, olyan társadalmi csomópontokat, amelyek részei a szabadkaiak életének. A művésztől megszokott monokróm, geometrikus stílusban köszönnek vissza a Tejpiac, a hamburgeres, a vasúti felüljáró és az állomás előtti tér hangos és illatos pillanatképei, mint egy folyton mozgásban lévő élettér parányi darabkái. Határozottan a kis méretű válogatás okán jelenik meg oly markánsan a város e fekete-fehér hangulata, mely nem a turistakönyvekből ismert, magas kulturális és művészi értékkel bíró épületek listája, hanem a valóság egy észrevétlen, de annál valódibb arca. Ricz Géza egész életművében észrevehető az életkép mint művészeti téma által közvetíthető üzenet keresése. Szerencsés, hogy az Udvari Galéria művészlistáján most az ő képi világába kaphat betekintést a közönség. A zsánerképek a vitrinek méretéhez igazodnak, így olyan, mintha belülről, valamilyen ablakon át kukkolnánk a kinti történéseket. Ricz Géza képei megjárták a világ számos pontját, híres szalonokon vett velük részt, és több művészeti díjat is kiérdemeltek már főként az épületeket és figurákat vagy olykor csupán azok szellemi asszociációit bemutató sajátos kompozícióikkal.

Az, hogy képei az Udvari Galéria apró terébe ugyanúgy beillenek, számomra a művészet átütő erejét mutatja, a tárlat pedig egyenrangú, megkapó élményt nyújt, akárcsak egy fényűző múzeumban. A képzőművész egyediségét fémjelzi a kollázson alapuló anyaghasználat és a kis palettára redukált színharmónia, mindez pedig a témák által közvetített benyomást juttatja előtérbe, melyek szimbolikája már kimerítené a kiállításkritika adta kereteket, ám most röviden a „vajdasági” jelzővel illetném, annak minden jó és rossz ízesítésével. Külön érdekességként említeném, hogy az eggyel korábbi kiállításon, Mirjana Mitrić Šormaz munkáin is a kollázs, pontosabban a rekollázs dominált, melyeken absztrakt ritmusokat alakított ki olyan elemekből összeillesztve, amelyeket régi festményeiből vagdosott ki. Képzeletben akár össze is illeszthető a két művész világa, mintha csak folytatásai lennének egymásnak, és az egyik alkotó tégláit a másik alkotó építette volna össze.

A lényeg az, hogy különleges találkozása ez a bemutatott műalkotások és a kiállítótér jellegzetességeinek. Olyan jelenetek kelnek életre a vitrinek képkereteibe zárva, amelyek rajtuk kívül is éppen ugyanúgy történnek, csupán nem művészi köntösben, hanem a saját szemünkkel nézzük őket, és ha érzékenyen figyelünk, „látjuk” is. A képek előtti üvegeken a műveket befogadó közönség alakjai, a talaj ferde fonatokba rakott téglái vagy a felhők meggörbült tükörképei is további rétegként élnek a művekben, attól függően, milyen nézőpontból elemezzük a kompozíciókat. A tárlat megnyitója idején még egy építkezési okból kiásott gödör is installációként vette ki a részét a művészetből, egy csomó hétköznapi tárggyal körbepakolva. A szoros kapcsolat a galériának használt tér, a fal, melyen már a repedések és a graffitik sokasága is konkurálni kíván a kiállított műalkotásokkal, és Ricz képei között pedig ezek után teljesen egyértelmű: szimbiózis, Szabadka Szabadkában. A reális valóság és a művész világa tehát e tárlat erejéig játékosan egybeolvadt. A kollázsok olyan ajtók szimbólumai, amelyek mindkét oldalán tükröződő üveg van, mindkét oldalról lehet feléjük közelíteni, átlátni, és visszatükröződni bennük. Véleményem szerint nehezen lehetne teljesebb az összhatás… ám ezt csak az üzlet kirakatában álló próbababák tudhatják jobban, akik már régóta szemmel tartják a kis galéria kiállításait és a körülöttük zajló eseményeket az udvarban.

A tárlat szeptember 8-áig látogatható.