Nem mindennapi kiadvány a Kontra Ferenc szerkesztette Horvátország magyar irodalma, a kezdetektől napjainkig, mely Eszéken jelent meg 2011-ben. E rendhagyó és mindenképpen hiánypótló, értékközpontú elveket figyelembe vevő könyv, címét tekintve, miközben egy meghatározott helyre, tehát Horvátországra asszociál, az idő folyamatosságának a viszonylatában, egységben láttat szerzőket és műveket. Az ''eligazító” Előszó pontosan felsorolja azokat a szerkesztési elveket, szempontokat, elméleti koordinátarendszereket, amelyek alapján jeles szépírónk, mint ahogyan maga is megjegyzi, nem szöveggyűjteményt, s nem is antológiát állított össze, hanem olyan szövegeket gyűjtött egy födél alá, melyek Hans-Georg Gadamer-i értelemben segítették abban, hogy a hatalmas térként megjelenő világban a maga ''szerény tájékozódási pontjait” megkeresse.
A kötetben verseket, drámarészleteket, esszéket, naplókat, elbeszéléseket, regényrészleteket találunk s természetesen alapinformációkat tartalmazó íróportrékat.
A könyv egy 1433-ból származó, Laskói Demeternek tulajdonított verses imával indít, mely ''az Ómagyar Mária-siralom utáni legrégibb magyar verses emléke a magyar irodalomnak”, s a 21. századi drávaszögi költészetnek ''nagy ígéretével” zárul, nevezetesen a mindössze 27 éves Heic Beátával, illetve az ő Feledni című versével, mely a ''törékeny apokrif imádságok”-at hozza emlékezetbe. Ami nekem különösen tetszik ebben a kiadványban, az a nyitottság, amellyel egyértelműen tetten érhető ''a tér-idő-cselekmény háromszögében” a 20. században immár végérvényesen több központúvá lett magyar irodalom, ahogyan Fekete J. József is megállapította. Ilyen értelemben a kelet-közép-európai szellemiség felfedésének, szemléltetésének, érzékeltetésének a szövegválogatásaként is felfogható ez a kiadvány, illetve tagadásaként a fizikai értelemben felállított, szellemnyomorító határok hatékonyságának. Ezért kaphattak benne helyet olyan szerzők szövegei is, akiknek születési helyük ugyan nem a Drávaszög szőlőlugasokkal tarkított lankái, de műveik élményvilágában időnként megjelennek az olyan kapcsolódási pontok, melyek a régió gazdag irodalmi hagyományait gyarapítják.
Most mégis a térség néhány 20. századi szülöttjéről tennék említést, akiknek egyre inkább halványul az emlékük. Közöttük van pl. a sokrétű tevékenység letéteményese, Baranyai Júlia, aki élő történetet írt mindmáig egyedülálló módon ''földrajzi, etnográfiai és nyelvi szempontokat arányosan egyesítő, Vízbe vesző nyomokon című könyvében.” Vagy a kortárs magyar kánonokon felülemelkedő, Fehér hajók című kisregény szerzője, Holti Mária. Avagy az anekdota műfaját rehabilitáló, sallangmentes stílusáról felismerhető Segota Mária.
Ha van jövőbelátás, s az igazi költők mindegyike valóban látnok is egyben, akkor Utasi Mária közéjük tartozik. Baranya című költeménye téteti velem ezt a merész kijelentést. Íme, ezért: ''Tarkón lőtt virág. / Zsoltárköves, / liliomlángú / tisztaszobák / gyolcsa-csöndje. / Bennük az alma. / Világoló arcok / a bodzafán; / s felette varjak, / varjak; / A halált dalolók.
Csak most veszem észre, hogy a felsoroltak egytől egyig a szebbik nem képviselői. Nem volt szándékomban a feminizmus zászlóvivőjeként megmutatkozni, hovatovább az egyoldalúság mindig is mélységes ellenszenvet váltott ki belőlem. De ha a lelki rokonság okán alakult így az eddigi számbavétel, akkor meg kell említenem a reformáció prédikátorait is, akiknek szövegei szép számmal előfordulnak a kötetben: mindenekelőtt a zsoltárfordító Sztárai Mihályra, illetve a 16. századi barokk elbeszélő költészet egyik legjelentősebb művelőjére, Kákonyi Péterre gondolok.
Ha a hó tartogat még számunkra meglepetést és újra otthon ülésre késztet majd bennünket, lapozzanak bele Kontra Ferenc szövegválogatásába. Nem fogják megbánni!