* Egy jó ideig nem volt Becsén diákszínjátszás, te viszont újjáélesztetted. Mi motivált?

— Két dolog. Az egyik László Sándor tanár úr kijelentése még az egyetemről, aki azt mondta, nem árt majd tenni is valamit Vajdaságért, szülővárosunkért. Ezt nagyon megjegyeztem. A másik pedig Benák Erzsébet tanárnő, aki annak idején a Petőfi Sándor Általános Iskolában vezette a Csiribiri diákszínjátszó-társulatot. Ő volt az a lelkes tanár, akinek köszönhetően akkor egy erős csapat működött itt Óbecsén. Amikor a tanárnő nyugdíjba ment, megszűnt a Csiribiri. Úgy voltam vele, biztosan vannak itt fiatalok, akik nem a táncot vagy a sportot helyezik előtérbe, hanem szívesen kipróbálnák magukat a pódiumművészetben. Bejöttem hát a színházba, és elmondtam a vezetőségnek, hogy én szívesen létrehoznék egy színjátszó csapatot. Mielőtt akadémiára mentem, Ferenc Judit vezetett itt egy kis társulatot, én is dolgoztam velük, de valahogy az akkor nehézkesen ment. Szóval nem volt előttem egy jól kitaposott út, magamnak kellett kitaposni. A mai napig tanulom, milyen gyerekekkel dolgozni. Azt hiszem, szeretnek velem dolgozni, s azóta a Petőfi Sándor Általános Iskolában is vezetek két csoportot, az egyikben elsőstől harmadikos, a másikban negyediktől hatodikos diákok vannak.

* A mostani bemutatótok szövegét te írtad, tehát, mondhatni, ősbemutatót tartottatok.

— Az előző években mindig ilyen „bandázós” ifjúsági regényt dolgoztunk fel, mint a Kárókatonák még nem jöttek vissza, a Vakáció a halott utcában, a Tanár úr kérem, a Puskák és galambok. A csapat eléggé összeszokott az évek alatt, s a gyerekek kérték, hogy legyen most valami más. A próbákat nem könnyű összehozni, mindenki ezerfelé van, így akkor próbálunk, amikor mindenki ráér. S arra gondoltunk, hogy lehet, többet tudnánk, ha kétszemélyes jelenetekből állna össze az előadás váza. A fiatalok azt is kérték, hogy játsszanak ez alkalommal felnőtteket. Mivel több lány van a társulatban, mint fiú, ráadásul már nem is olyan kicsik, tizennyolc-tizenkilenc évesek, mindenképp valami csajosat szerettek volna. Semmi ötletem nem volt, milyen szöveggel foglalkozzunk. Volt néhány improvizációs próbánk, és beszélgetni kezdtünk a karakterépítésről, az előző munkafolyamatokban ugyanis erre egy kicsit kevesebb idő jutott. Mindenki választott magának egy sablon-karaktertípust: öregasszonyt, komornyikot, úri dámát stb., s elkezdtünk improvizálni. Azt kell mondjam, egészen jól csinálták, jópofa diskurzusok, konfliktusok alakultak ki közben. Ezeket felvettem, otthon megnéztem, s azt mondtam, oké, írok nekik egy szöveget. Így született meg a Krumplistészta.

* Tőled nem is áll távol a drámaírás, a Népszínház drámaíró pályázatán nem egyszer került a szöveged a két nyertes közé, s mutatták be a Felolvasószínházon belül. Könnyen írsz?

— Könnyen. Az első pályázatra a Tyúklétra című drámát írtam, de ekkor már volt néhány szöveg a fiókban. Olyanok, amelyeket csak később értettem meg, vagy írtam át. Mert el kell távolodni a saját szövegedtől, sőt, ha dolgozol vele, húzni is tudni kell, bátran. Én mindig írogattam. Az egyetemen is én írtam meg a saját jelenetem szövegeit, erre a tanár úr (László Sándor) azt mondta, hogy ez nagyon jó, Zoltán, de fogadok, hogy nem tudja, mit csinált. Sokáig úgy voltam vele, hogy az írás biztosan mindenkinek megy. Mert nekem olyan, mint a jó reggelt. Jön egy ötlet, összerakom a fejemben, és megírom. És szeretek írni. Eddig csak magamnak, magunknak írtam, vagy nagy ritkán pályázatra. A művésznő lepedője esetében például Karinthy-szövegek, szemelvények köré írtam egy drámát, s a következő, készülő új előadás is hasonló történet lesz, most kell nekiülnöm a szöveget megírni. Én nem fejeztem irodalmat, sem dramaturgiát, az írásaimat még nem cincálta szét senki, én tehát csak érzésből írom meg azt, ami szerintem jól működhet színpadon. Színészként írok színészeknek, ami lehet jó is. 

* Mesélj egy kicsit a Perem Magyar Színházi Egyesületről.

— Az embernek fel kell magát találnia. Amikor ötödéven a monodrámámat készítettem, helyet kerestem hozzá, s a választásom a becsei Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörre esett. Én onnan nőttem ki, azt gondoltam, cserébe visszaadok nekik valamit, amit én tudok, azaz egy előadást, ezzel hálálva meg a kezdeti éveket. Ez annyira bejött a vezetőségnek, hogy azt mondták, csináljak még valamit. Ekkor készítettem az ADYskurzust, mely életem legrosszabb tapasztalása volt, nem tudtam egyedül működtetni. Arra viszont jó volt, hogy megtanuljam, hogyan nem szabad csinálni. Ezt követte a Rügyfakadás című előadás Magyar Zsófiával, majd ezek után megalakult a Perem Magyar Színházi Egyesület, melynek célja a szórakoztató színelőadások utaztatása a Délvidék több pontjára. S azt is remélem, hogy a Peremmel színesíteni tudjuk Vajdaság színházi palettáját.

* Az előadások díszleteit is te találod ki, tehát egy kicsit díszlettervező is vagy.

— Kénytelen vagyok az is lenni, igen. Igyekszem mindig egy kicsit profibb, komplexebb díszletet megálmodni és létrehozni, olyat, amely illik az aktuális előadáshoz. Ráadásul már a szállítást is meg tudjuk oldani. A művésznő lepedője című előadásban — melyet Verebes Judittal játszunk — azért vannak lepedők, mert kevés hely kell nekik, egy autóba beférünk. Szeretném, ha az idei előadás háromszereplős lenne, de ezek a dolgok az anyagi kerettől függnek, nem tőlem. Jó lenne a jövőben egy-egy produkcióra akár egy látványtervezőt, zeneszerzőt is alkalmazni, mert sokszor én sem tudok mindent párhuzamosan működtetni.

* A díszleteiteket te is gyártod, hiszen tudsz bánni a fával, jó sok lábon állsz te, Zoli.

— Azért szeretem én magam legyártani a díszletelemeket, mert megtörtént már, hogy volt egy ötletem, melyet átadtam valakinek, hogy csinálja meg, s ő jött egy kicsit más ötlettel, mely már nem volt jó. Ez nem az ő hibájuk, az van ugyanis, hogy sokszor én sem tudom pontosan, mit akarok gyártani. Van egy kép a fejemben, hogy mi lenne a jó egy egész világ megteremtéséhez, és kísérletezem. Olyan is volt, hogy a díszlet már megszületett a fejemben, s ahhoz kerestem előadást. Egy kicsit fordítva működöm. (Nevet.)

* Egy ideig a Népszínház csapatát erősítetted. Nem hiányzik a társulati létforma?

— Amikor megszűnt az állásom, iszonyatosan sajnáltam, illetve azóta is sajnálom. Egy nagyon jó társulatot hagytam ugyanis magam mögött. Én egy pörgős ember vagyok, szeretek jönni-menni, nehezemre esik várni, üldögélni, nézni, ahogy más próbál. Most, amikor ennyire nyüzsgő az életem szabadúszó magánvállalkozóként, én ebben lubickolok. Mert mindig valami mást csinálok. Nem egy projektumon dolgozom másfél hónapig, hanem lehet, hogy délelőtt az egyik előadáson agyalok, délután már barkácsolok egy díszletelemet egy másikhoz, este pedig a gyerekeket oktatom. Ez a sok különféle impulzus jól hat rám. A hátulütője, hogy az ember saját magától nehezen tanul újat, ezért fontos számomra, hogy legyen alkalmam kollégákkal dolgozni. Most nagyon elvagyok, és jól érzem magam a bőrömben. Tele vagyok munkával, és szeretem, hogy egy picit mást csinálok, mint a többiek. Ami még hátrány, hogy nincs meghatározott munkaidő, én pedig képes vagyok reggel 6-tól este 11-ig dolgozni.

* Akkor most marad a bázisod Óbecsén egy időre?

— Vannak napok, amikor arra gondolok, szedem a cókmókom, és elmegyek messzire, de nem biztos, hogy ott boldog lennék, ahogy az sem, hogy ott tudnám azt csinálni, amit itt. Sőt, már a következő városban sem biztos, hogy tudnám, hiszen szakmabeliek mindenhol vannak, Becsén pedig jelenleg rajtam kívül nincs, aki csinálja. Becse egy külön világ, más az emberek habitusa, máson nevetnek, és szeretek itt élni. Eléggé maximalista vagyok, a minőségre törekszem. És biztos van, aki nálam kétszer jobban meg tudná csinálni, de amit én tudok, annak mindig a maximumát nyújtom. S amióta egy kicsit itt is fellendítettük az amatőr színjátszást, az emberek újra elkezdtek színházba járni, kinevelődött egy színházba járó generáció, mely már a saját gyermekeit is erre fogja szoktatni, a tegnapi bemutató után már jelentkeztek fiatalok, hogy ők is jönnének játszani. S az is nagyon nagy dolog, hogy A művésznő lepedőjével már másodjára telt ház előtt játszottunk. Számomra ezek is óriási eredmények, hiszen nincs színház közönség nélkül. Ezért is fontos nekem, hogy ők mit gondolnak. Ha szeretik, akkor az sem fáj, ha a szakma annyira nem kedveli egy-egy előadásunkat. Én elsősorban a közönségért csinálom mindezt. Úgyhogy a kérdésedre a válasz, igen, most itt a bázis.

Fotók: Péter Dijana