Másfél hónapja egy budapesti értelmiségi társaságban jó pár pohárnyi sör elfogyasztása után felmerült az ominózus 2004. december 5-i népszavazás. A társaságban vegyesen voltak mindegyik politikai táborból valók. A téma - írd és mondd - körülbelül két percre volt aktuális, a konklúziója leírható a ,,hát így jártunk” gondolatsorral. Az egész teljesen véletlenül merült fel, mégpedig a Red Bull kapcsán, mivelhogy a jelenlévők csodálkozásuknak adtak hangot, hogy olyat Szerbiában is lehet kapni. Mint arról alkalom volt meggyőződni, a világképükben egyfajta uniqum-ként élnek a határok meghúzása miatt az azokon kívül rekedt nemzettársak, akik ugye minden bizonnyal azzal töltik napjaikat, hogy eljárnak a templomba, imádkoznak, dalárdákba tömörülnek, kézimunkáznak meg táncolnak, kérges kézzel népviseletben művelik a földet, rettenetes nyomorban és szellemi elmaradottságban, bablevesen és erdélyi szármán élnek olyan vidéken, ahová a XXI. század technikája nyilvánvalóan, sőt bizonyára nem jutott még el. (Hogy ebben mennyire játszottak közre a 90-es évek etno hatására készült televíziós határon túliak riportjai, megítélni nem tudom, de bizonyára hozzájárultak. Hát így jártunk már megint - ebben is.) Eddig tartott a téma, jóval tovább azonban annak ecsetelése, hogy a kívülálló hogyan is látja a mi világunkat, ahová nem is nagyon tette be a lábát, legjobb esetben egy esküvőn vagy egy füstös kocsmában lehet jót trianonozni a folklórnak csúfolt mulatozás jegyében, mert hát borzasztó mindez... Aztán a cunami áldozatainak is lehet adományokat gyűjteni, és valahol a legvégén ott kullog a lelkiismeret is, de erről valóban jobb nem - és különben sem illik - beszélni.
Mindezek után végül is nem tudom, hogy hogyan élünk valójában, bár azt tapasztaltam, hogy Red Bullt itt is lehet venni, még a legeldugottabb faluban is, meg már e tájat is elérte a hipermarketek szelleme: akármerre nézek, mindenütt csak úgy épülnek, Szabadkán már lassan több van belőlük, mint Szegeden. Bár a vásárlóerő még nem vetekedik ugyan a pestivel, azért a hiteleknek hála az emberek itt is költekeznek rendesen.
December ötödike óta elmúlt három év, s láss csodát: nemrégiben bejelentették, hogy nyitva a kapu a szakképzett román munkavállalók előtt, jöjjenek hát bátran! Bejárónőkre mindig szükség van - így kommentálták a hírt, legalábbis akkor és ott abban a pesti társaságban. Mintha ugyanez lett volna az érv három évvel ezelőtt is, bár igaz, akkor fordított előjellel, mert valakik eleszik itt a kenyeret, de hát végül is sokat változott azóta a világ: dübörög a gazdaság, más idők más szelei fújnak, meg különben is meg kell újulni: az érzelmi sebeken túl kell tenni magunkat, nem kell azokat feltépni... Nagyjából erre a végkövetkeztetésre jutott ott a társaságban mindenki - s valóban örvendetes -, mert hát végül is miért szépítenénk a dolgot, valóban így jártunk. Elismerem, van ebben bölcsesség és racionalitás is, ha nem is a székely ember cinikus humorával fűszerezett, hanem amolyan valódi kapitalista és éleslátó, de hát istenem, ilyen világot élünk! Jobb résen lenni, mert különben ismét úgy járunk, ahogy jártunk.
A téma verte por elült, most már minden rendben, most már szabadon jöhetnek az erdélyi munkavállalók, meg a Felvidékről is, nincs semmi gond: a határok valóban légiesedtek, most már senki sem veszi el a kenyeret - még a bejárónő sem. Előbb vagy utóbb minálunk is rendeződni fog minden, hiszen nagybetűkkel le is írták: az életkörülményeink immáron sokkal kiszámíthatóbbak. Valóban azok, valóban minden sokkal kiszámíthatóbb, mint 2004-ben - hozzáteszem: Red Bullt is lehet (még mindig) kapni.
Hogy Schengen sorompót vagy éppen új lehetőséget jelent-e - legalábbis így kommunikáltak egy időben, bár minden bizonnyal én értettem félre -, ez még kérdés. Várjuk ki a végét! November elején már máshogy írt a Népszabadság is: a határok átjárhatóságának nehezebbé válásáról cikkezett. Vízumkönnyítés ide vagy oda, a 35 eurós költség zusammen minden bizonnyal lesz vagy 150 is, s nem fogja mindenki megkapni egy évre, automatikusan meg biztosan nem: széles rétegek fognak januárban pofára esni. Magyarán: vízum nélkül maradni. Itt kanyarodtunk vissza az eredeti témához: a kettős állampolgárságéhoz. A sebeket feltépni valóban nem érdemes, de bizonnyal ez az egyedüli járható út - mármint a magyar állampolgárság elnyeréséé -, az egyetlen, amely ezt a kérdést (a határátlépés kérdését) rendezni tudja, nemzeti vízum ide vagy oda. Szigorúan siránkozás nélkül, szigorúan a kapitalizmus oldaláról nézve. Érzelgősséget teljesen mellőzve. (Az most nem segít rajtunk, hogy Szerbia Európában az utolsó pária, s amilyen tempóban Belgrád a kérdést megoldani igyekszik, a dolgok jelenlegi állása szerint beletelik még egy fél évtizedbe is a fehér Schengen.) Mindenki jól jár. Legfőképpen az, aki megkapja. De az is, aki adja. Fair accomply. Üzlet. Mert e kérdés végül is - lássuk be - elsősorban erről szól. És bízzunk benne, hogy nemsokára a Székesfőváros fiatal értelmiségi köre sem lepődik meg azon, hogy bizony Újvidéken, Szabadkán, de még Csantavéren, sőt Horgoson a sarki boltban is lehet Red Bullt kapni. Legutoljára ott vettem. Várjuk hát őket szeretettel, határokon átszárnyaló nedűvel a kezünkben.