Szalai Attila karikatúrája

A magyar nemzet számára március 15-e jelképpé vált: nemzetünk szabadságszeretetét, a szólás- és sajtószabadság utáni vágyat jelképezi. 1848-ban ezen a napon tört ki a forradalom, amikor a márciusi ifjak cenzúra nélkül kinyomtatták Petőfi Nemzeti dalát és a tizenkét pontba foglalt követelésüket. Ekkor szabadította ki a forradalmi ifjúság budai börtönéből Táncsics Mihály írót, publicistát, akit sajtóvétség ürügyén ítéltek el.
A magyar nemzet sokat szenvedett a történelem vérzivataros évszázadai során. Küzdött a török uralom, az Osztrák-Magyar Monarchia elnyomása ellen, de megsínylette az oroszok évtizedekig tartó fennhatóságát is. Szinte nem volt olyan időszak, amikor a magyarok ne szenvedtek volna más népek elnyomásától. Aztán jött Trianon, és az ország feldarabolásával magyar magyartól szakadt el. Az anyaország határain kívül rekedt magyarok azóta is szenvedik őseik nyomorát...
Rabok vagyunk vagy szabadok? - kérdeztük a héten.
Hegedűs Attila szabadkai kutató:
- A magyarság az elmúlt évszázadok folyamán több alkalommal is bebizonyította, mennyire fontos számára a független és szabad élet. A mohácsi csatavesztés után bekövetkezett állandó függőségi viszony miatt (függőség a töröktől, a Habsburgoktól, a szovjetektől) kialakult benne az ellenzékiség, az ellenállási kényszer. Ebben az időszakban számos szabadságharcot vívott, méghozzá olyanokat, amelyekkel bizony kivívta a világ nagy részének a csodálatát. Gondoljunk csak a Rákóczi-fél szabadságharcra, az 1848/49-es forradalom és szabadságharcra vagy a huszadik századi magyar történelem legfelemelőbb eseményére, az 56-os forradalomra és szabadságharcra. Talán ide sorolható még - noha nem voltak véres utcai harcok, csaták, nem volt háború a szó klasszikus értelmében - a nyolcvanas évek végén Közép-Kelet-Európában lezajlott rendszerváltoztatási folyamat, melynek mozgatórugója és motorja Magyarország volt.
Arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy mennyire tudott élni a valamivel több mint húsz évvel ezelőtt kivívott függetlenséggel, szabadsággal a mai Magyarország. Többen vagyunk azon a véleményen, hogy a lehetőséget nem használta ki teljes egészében a magyar politikai vezetés. Az önös érdekek vezérelte lépések, az állandó kompromisszumkeresés akkor is, amikor egyáltalán nem volt rá szükség, sajnos a nemzet állapotára súlyosan rányomta a bélyegét, nemcsak gazdasági, hanem lelki nyomort is előidézve ezzel. Ezt tudja a tavalyi választáson elsöprő sikert arató jelenlegi kormányzat is, és nemzetmentő intézkedésein többek között ezért is csodálkoznak, fintorognak némelyek - főleg a balliberális oldalon.
Számunkra, határon túli magyarok számára pedig a szabadságérzésünkhöz óriási mértékben hozzájárul a magyar állampolgárság valóban egyszerű megszerzésének a lehetősége. A magyar Országgyűlésnek eme törvénye a több mint kilencvenévnyi másodrendűségi állapotunkból húz ki bennünket, mégpedig oly módon, hogy nem kell elhagynunk szülőföldünket.
Itt a Délvidéken, a trianoni békediktátumot követő évtizedekről - éppen azért, hogy felszabaduljunk a mások által ránk erőszakolt kisebbségi érzéstől - bizony beszélnünk kell. Kutatni kell, mi is történt ezekben az években. Ezért meggyőződésem, hogy égető szükség lenne egy délvidéki (vagy vajdasági, kinek hogy tetszik) magyar Oral History Archívum létrehozására, ahol dokumentálnánk és feldolgoznánk nemzeti közösségünk emlékezetét.
Krizsán Vince bajmoki nyugdíjas:
- Rabok nem vagyunk, de szabadok sem. Egy nép, melyre nyomást gyakorol a hatalom, nem lehet szabad. Elszakítva az anyaországtól, és bár a szülőföldünkön élünk, mégis idegenként viseltetnek irántunk a többségi nemzet tagjai. Úgy gondolom, hogy főként a fiatalok érzik magukat kalitkában, ahonnan csak egyetlen út vezet a szabadság felé: ha külföldön próbálnak meg érvényesülni. Tudják jól, hogy ebben az országban nincs jövőjük, itt nem becsüli meg senki a tudásukat, nincs munka, nincs biztos megélhetés. Miért is maradnának? Mi, idősek már másként gondolkodunk. Mi megtanultunk alkalmazkodni, elviselni, ha bántanak bennünket. Belekényszerítettek minket ebbe a kalitkába, melyben röpködhetünk ugyan egy kicsit, de a szárnyainkat kiterjeszteni már nem tudjuk.
Huszta Hajnalka palicsi középiskolás:
- Nem érzem rabnak magam, de szabadnak sem. Számomra a szabadság egészen mást jelent, mint amit ebben az országban biztosítanak a magyaroknak. Gondolok itt az anyanyelven való továbbtanulás és a munkavállalás lehetőségére. Az álmom, hogy jogot tanulhassak, valószínűleg nem válik valóra, méghozzá azért nem, mert a szüleimnek nem áll módjában fizetni az esetleges magyarországi tanulmányaim költségeit, itthon viszont csak szerb nyelven tanulhatnék az egyetemen. Nekem viszont nem erősségem a szerb nyelv. Így könnyen megtörténhet, hogy meg kell elégednem a középiskolai végzettséggel, és munkát kell találnom. Erre azonban szinte semmi esély...
Kovács Rudolf nagybecskereki magáncég-tulajdonos:
- Egyelőre még szabadok vagyunk, nem vagyunk leigázva, bármikor önszántunkból elhagyhatjuk az országot, használhatjuk az anyanyelvünket. Én nem érzem korlátozva magam semmiben, eddig még nem ért semmiféle atrocitás csak azért, mert magyar vagyok. No de azt is meg kell említeni, hogy az ország fontos ügyeibe az itteni magyarságnak nincs beleszólása. De kit érdekel, hogy kik döntenek, csak jól döntsenek! Ezt az országot lábra kellene állítani gazdaságilag, fejleszteni az iparát és a kereskedelmét, új munkahelyeket létesíteni, ezáltal jobb megélhetést biztosítani minden polgár számára. Mert ahol jólét van, ott szabadságérzés és béke is van.