Vagy legalábbis erre tanítottak bennünket, amikor kiskorunkban listázták, hogy pontosan kik azok az idegenek, akikkel semmi esetre sem szabad szóba állnunk. Van a punknak egy másik olvasata is, amire akkor jövünk rá, ha megtanuljuk, hogyan ismerkedjünk meg a számunkra idegen és nem feltétlenül rossz egyénekkel, dolgokkal, helyzetekkel.

A punk egy szubkultúra, zenei, öltözködési stílus, életérzés. Vivienne Westwood brit divattervező az önéletrajzi könyvében ezt írja: „Amit most csinálok, még mindig punk, még mindig arról szól, hogy felemeljem a hangom az igazságtalanság ellen, és elgondolkodtassam az embereket, még akkor is, ha az kényelmetlen.”

A punk valóban csupán egy csapat lázadó tizenéves volna, vagy több van e mögött a több évtizede létező szubkulturális csoportosulás mögött?

Honnan?

Amit ma zenében, divatban, művészetben és szubkulturális értelemben punknak tekintünk, az egy apró, londoni butikban fogalmazódott meg a hetvenes évek közepén. Vivienne Westwood (akkor még nem) divattervező és Malcolm McLaren, a Sex Pistols menedzsere a Kings Road 430. alatt nyitotta meg első ruhaboltját. Sőt, egy olyan teret, atmoszférát teremtettek, amely találkozási lehetőséget nyújtott művészeti ágak, valamint olyan fiatalok számára, akik kívül helyezték magukat a politikai, társadalmi rendszeren, és nem féltek nyíltan felvállalni, viselni és hangoztatni a véleményüket. Öltözködési stílus, zene, életvitel és életérzés együtt jártak.

Azt viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy ezzel egyidejűleg New Yorkban is formálódott egy punkszcéna, mely nagy hatással volt a brit alakulására. Ami jelentősebb különbség a két térség között, az a punk ellenkulturális jellegének erőssége. Míg az első punkbandák az USA-ban formálódtak, és az öltözködési stílusban megjelenő formabontó csináld magad eljárások is ösztönösebb kísérletezések voltak a keleti parti fiatalok körében, addig a brit punkmozgalom jellemzői tudatosabb, megkonstruáltabb egységgé álltak össze. Westwood és McLaren nem csupán arra érzett rá, hogy mi mozgatja meg a korabeli fiatalság egy csoportjának fantáziáját, hanem arra is, hogy hogyan formálhatja ezt látható, hallható, tapasztalható valósággá.

Milyen?

Na de miről is ismerhető fel egy „punk” a negatív sztereotípiát alkotó elemeken túlmenően?

Az öltözködést tekintve alapszín a fekete, ehhez mérsékelt mennyiségben bármi kombinálható. Az anyagok közül kedvelt a bőr, a necc, minden, ami szaggatott, tépett. Jellemző még a motorosdzseki, szegecsek, biztosítótűk, a legfurább tárgyak applikálva, láncok, fémcsatok, a tartalommal bíró, valódi üzenetet közvetítő szlogenes pólók és kabátok, a bakancs stb.                                                      

A zenei stílus meglehetősen egyszerű. Például híres az a meghatározás, amely egykor egy punklapban jelent meg, vagyis az alapképlet a következő: „Ez egy akkord, ez egy másik, ez egy harmadik. Most alakíts együttest.” A dalok általában rövidek, négynegyedes ütemtempót követnek, és szövegeikben kendőzetlenül fogalmazódik meg írójuk, szerzőjük véleménye. A punk úttörői például a Sex Pistols, New York Dolls, Talking Heads, Ramones, The Clash, Dead Kennedys.

Hová?

„Punk’s not dead” (a punk nem halott) — állt sok osztálytársam tolltartóján. De ami ennél is jelentősebb, hogy ezen a címen jelent meg a The Exploited nevű skót punk-rock együttes debütáló albuma 1981-ben, valamint ugyanezen a címen mutattak be egy filmet 2007-ben. Vivienne Westwood is ezt a szlogent támasztja alá, amikor a környezetvédelemről vagy éppen az emberi jogokról tart kampánybeszédet. A punk utóéletéről és annak milyenségéről ugyan vitatkozhatunk, jelentőségéről viszont semmiképp sem. 

A brit punk viselhető stílusjegyei és elemei a későbbi évtizedekben is ikonikussá, iránymutatóvá váltak. A punk máig állandó inspirációként van jelen a divatban, és alkalmazzák pusztán esztétikai okokból vagy jól átgondolt koncepciók szerint, aktuális helyzetekre reflektálva, mögöttes tartalmakra építve. Westwood tervezői, alkotói zsenialitása pedig sokakat megihletett.                                                  

A zenét tekintve a közelmúltban is alakult számos olyan együttes, amely a valamikori punk elveit követi, de megnyilvánulásai gyakran mentesek aktuálpolitikai vonatkozásoktól, és inkább épül be a tömegkultúra termékeinek kínálatába, mint hogy lázadásra törekedjen. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ez a fajta punk kevésbé értékes, inkább csak fontos tudni, hogy nem boncolgat valóban társadalmi kérdéseket.                           

Mindezek után joggal fogalmazódik meg bennünk a kérdés: van-e létjogosultsága a punknak? Már pusztán a stílusjegyek, kellékek, néhány akkord és az elmaradhatatlan szlogenek ízléses egymás mellé rendezése is elég, hogy a punk kategóriába sorolhassuk magunkat vagy az alkotásunkat? Vagy létezik még az az életérzéstől motivált alkotói ösztön, amely az igazságtalanság elleni felszólalásra sarkall?              

A punk kutatói szerint a punk nem halott, vagyis vannak, akik őrzik a valódi esszenciáját, viszont — mivel lényegük az alternatív mivoltukban rejlik — főleg azok ismerik ezt a vonalat, akik követik az underground szféra megmozdulásait. Aztán van ennek az egésznek egy általánosabb tanulsága is, melyen bárki elmélázhat egy kicsit, függetlenül attól, hogy mennyire érzi közel magához az extravagáns frizurákat vagy az experimentális gitárhúrtépkedést: a punk lényege nem feltétlenül a hagyomány követése és újraidézése, sokkal inkább a példa, melyet azok a lázadó, gondolkodó fiatalok állítottak elénk, akik nem féltek hangjukat hallatva jelezni nemtetszésüket, kiáltani valami ellen, amit igazságtalannak éreztek.