Emlékezetünkben valószínűleg örökre megmarad a magyarországi színművésznő hangja a Frédi és Béni Vilmájaként, alakja a Ház a sziklák alatt c. filmdráma végzetes sorsú nyomorékjaként, és nekünk, szabadkaiaknak különösképpen azért érdekes a személye, mert a legendás 60-as években a Népszínház két előadásában is vendégszerepelt: Bertolt Brecht-Kurt Weill Koldusoperájában és Breffort-Monnot Irma, te édes című musicaljében - A színművésznő 1929. március 28-án született a romániai Temesváron, 1952-ben végezte el Budapesten a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, és még abban az évben szerződött a Madách Színházhoz - Egy róla szóló recenzióból: ,,Nem bírja ki, hogy ne varázsoljon ünneppé minden szürkének ígérkező hétköznapot, ne tegyen feledhetetlenné minden emberi találkozást, ne színesítsen meg minden hétköznapi helyzetet...'
Emlékeink mélyére ásva, mostanság is gyakran, egyre gyakrabban megragadunk azoknál a legendás 60-as éveknél, amikor a szabadkai Népszínház Magyar Társulata nem éppen gond nélkül, nem éppen elegánsan és könnyedén valósítva meg munkatervét, de szerteágazó tevékenységgel tudta - és akarta - átszínesíteni, élvezhetővé tenni színházkultúránkat, nemcsak Szabadkán, hanem az akkor még nagy ország magyarlakta városaiban, falvaiban, a tanyavilágban, mindenütt, ahol szomjúhozták a magyar szavakat. Dévics Imre nagyszabású munkatervet dolgozott ki s azt is lehetővé tette - habár nagy volt az ellenállás a Párt embereinek körében, de még a színházban is -, hogy magyarországi színművésznők és színművészek, valamint egyéb színházi alkotók, rendezők, díszlet- és kosztümtervezők stb. rendszeresen vendégszerepeljenek társulatunk (siker)előadásaiban. A szegedi Komor István törte meg a jeget, megrendezve - alapos műgond nélkül, sajnos - Tabi László harmatgyenge vígjátékféleségét, a Most majd elválik címűt. Az első nálunk fellépő színművész a lezser tartású, jól énekelő Horváth Tivadar volt. A Koldusoperában és az Irma, te édes című musicalben mutatkozott be. Kevés alkalmasabb mű létezik annak a racionális és szenzuális élvezetnek a fölkeltésére, amellyel a színház megismerése, megszerettetése jár, mint a Brecht-mű és egy musical. Horváth Tivadar hozta el hozzánk - Dévics Imre hathatós támogatásával - azt a színművésznőt, Psota Irént, aki sajátos hangsúlyokkal kezelte a szövegeket, aki szabadjára engedve szellemi erőit, nagy dinamikával alkotott mindig is a színpadon, aki fölélénkül, amikor munkához lát, fölélénkíti azokat is, akik a nézőtérről lesik minden mozdulatát.
Az akkor még tágas és munkára alkalmas nagyteremben, a nagyszínpadon mutatta be nekünk Horváth Tivadar a színművésznőt. Nemes egyszerűséggel csak ennyit mondott: ,,Ő a Psota!' Igen - ő a Psota. Abban az akkor nagyon cudar vörös magyar világban királynőként tündökölt a színpadon, mint nálunk az utolérhetetlen Romhányi Ibi.
A Koldusoperát Virág Mihály gondosan rendezte meg, habár a színészek csaknem kivétel nélkül nem tudtak elszakadni a beléjük rögződött naturalista játékstílustól. Horváth Tivadar és Psota Irén egyszerűen ,,átpofozták' az előadást. ,,Mindent a néző hálás tapsáért!' jelszóval léptek színpadra. Így hát Psota Irén Pollyként sokkal harsogóbb, mint a mi nagy tehetségű Hech Paulánk. Pollyt és a körülötte zajló eseményeket abszurddá torzította, de hát neki minden olyan ,,jól állt'. Vérbeli profiként játszotta végig az előadásokat vidéken is, például Nagybecskereken és másutt. Nekünk ennyit mondott: ,,Gyerekek, gondoljatok a közönségre. Csak nekik mutassátok meg, hogy mit tudtok!' Az Irma, te édes című musicalben, a címszerepben, Irmaként Tóth Évát váltotta fel. Játéka magával ragadó volt, énektudása ebben az előadásban szerencsésebben érvényesült, mint a Brecht-darabban. Olyan teljes alakot formált meg, aki azért néha-néha kikacsint a nézőre, mintha azt mondaná neki: ,,Látod? Ezt így illik csinálni! Ne lazsálj, öregem, tapsolj!' Psota Irén - bicegő hasonlattal - Napóleon volt a szabadkai színpadon.
Akkori élettársa, Ungvári Tamás - tudtommal most az USA-ban él - mindenhova elkísérte. Vigyázott rá, minden lépésére, mint egy kőszáli sas. Nem engedte meg, hogy Psotát vinjakkal, whiskyvel kínáljuk. Papagájként mondta mindig az öltözője előtt ácsorogva: ,,A művésznő ma dolgozik, tessék őt békén hagyni!'
Anekdotánk nincs róla. Szabadkán ,,csak' dolgozott. Olyan ember benyomását keltette, akinek nincs magánélete, sohasem rúg ki a hámból s nem vágja a sarokba kora hajnalban a vekkert, ha felriasztja álmából. Mint egy gép. Mosolya, biztató szava volt ugyan mindenkihez, de a maga módján tartózkodott mindentől és mindenkitől.
A színművésznő a romániai Temesváron született 1929. március 28-án. 1952-ben végezte el Budapesten a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, és még abban az évben szerződött a Madách Színházhoz. 1980-ban a Népszínház, majd 1983-ban a Nemzet Színház tagja lett, 1990-ben visszatért a Madách Színházhoz. Drámákban szerepelt, vígjátékokban, számos mozifilmben láthattuk, valamint tévéjátékban. A Frédi és Béni című amerikai rajzfilmsorozat Vilmájának kölcsönözte mély, jellegzetes hangját. Már gyerekként szikrázó volt a tehetsége: mindenütt színházasdit játszott, énekelt, táncolt verset mondott - maga volt a színház. Igazi jelenségként tartják számon, aki egyszer látta, biztosan nem feledi többé. Mindene jellegzetes. A megjelenése, a hangja és a szerepformálása is ,,Psotás'. Hangos, vaskos, ellágyuló. Csak egy ember, aki játszik, az vagyok én, nyilatkozta egy alkalommal. Psota egyszemélyes intézmény a rezervátumban, olyan színművész, aki még mindig ,,szenzációszámba' megy. Psota a nemzet színésze és mi csak örülhetünk annak, hogy őt is elhozták hozzánk akkor, valamikor nagyon régen, amikor a színház boldogan szenvedett...