1946. július 28-án született Bácsfeketehegyen, Újvidéken hunyt el 1986. szeptember 11-én (súlyos és gyógyíthatatlan betegségben szenvedett) - A prózaíró, költő, kritikus, publicista elsőnek kapta meg a Sinkó-díjat 1970-ben, mindössze 24 évesen - Vajda Gábor méltatásából: ,,Az igenlés és a tagadás közötti összefüggést a következő, mottójaként felfogható sorai világítják meg: dárdásodik már bennünk a hiány'. - Bori Imre arról ír a Jugoszláviai magyar irodalom rövid története című kötetében, hogy szomorúság, szorongás járja át utolsó verseit - Posztumusz cikke nagy vihart kavart (Tanár úrék leszámolnak) - Életének utolsó hónapjait Zadarban töltötte, itt írta ezeket a sorokat: ,,Itt reszketek a világmindenségben / és sírok is /, mint kinek / nincs más fegyvere / saját elpergő könnyein kívül /. - Gyakran azt mondogatta: ,,Közlik, vagy nem közlik, nem túlságosan érdekel. A dolgokat úgy kell megírni, ahogyan vannak'.
,,Tízéves koromig térdharisnyát hordtam / aztán kaptam töltőtollat / majd kihulltak fogaim / hogy elhagyott szeretőm is / de nem huzatos ajakrésem miatt / s nem is a szájszagtól undorodom / mikor lefekszem / idejében várom a halált / farkas lajos kitűnő asztalos / és méretre dolgozik / nem szériában / ennyi a titok /...' Ezeket a nyugtalanító, halált sejtető és sürgető sorokat Podolszki József 1970-ben jelentette meg első kötetében a Hinta címűben (Fórum, Újvidék). Előtte azonban kezünkbe vehettük Gyanú című elbeszéléskötetét, s aztán következett a többi Podolszki-könyv: Koponyatörés, versek 1974, Barna, versek 1982., Kitérő, versek és elbeszélések, hangjátékok 1985., Át, versek 1988., Csacska Csacsi menyegzője, furfangos mesék, 1989. Az írótól 1986-ban vettünk búcsút. Mindössze negyvenévesen távozott az élők sorából...
Elbúcsúztak tőle a 7 Nap és a Képes Ifjúság szerkesztőségének tagjai, a barátai, munkatársai, olvasói, elbúcsúztunk attól az embertől, Jókától, akinek a valóság volt a vesszőparipája, s azt ostorozta szenvedélyes keménységgel, kutatott és leleplezett. ,,Egyre őszintébben, egyre pontosabban, egyre élesebben írtál: úgy voltál kemény másokhoz, hogy közben magadat sem kíméleted. Tartozása van bennünk a létnek, írtad egy helyütt, s kíméletlenül ehhez igazodtál, megjelent, s különböző okokból meg nem jelentetett írásaidban egyaránt, amelyek, reménykedjünk benne, még ha oly reménytelen is: egy jobb, értelmesebb korban majd egyszer napvilágot látnak.' Ezekkel a szavakkal búcsúzott el munkatársától Dudás Károly (7 Nap, 1986. szeptember 19.)
Többször összefutottunk a szerkesztőségben, a 7 Nap szerkesztőségében, ahol mindössze két évig, 1984-től 1986-ig dolgozhatott, majd Szabadkáról Zadarba távozott. Több alkalommal összeszólalkoztunk. å is megtévedt akkor, 1985-ben, amikor a csizmás hadúr végigmasírozott a városon. Jóka ezt írta a 7 Napban: ,,Ljubiša Ristićnek hívják azt az Európából erre kavargó művelődési szélvihart, amelyik ezen viharokra egyébként is érett, fülledt nyárvégen kíméletlenül felszaggatta a szabadkai színházi élet eddig mindig gondosan zárva tartott, de az idők folyamán elhasználódott, megrokkant ajtóit, ablakait'. Jóka is ,,világszínház”-ról álmodozott, őt is félrevezették, pedig nyitott szemmel járta a mi szutykos világunkat. Igaz, cikkének végén ezt írja: ,,De lelkesedjünk bármennyire is a szabadkaiak bátor lépéséért, hiba lenne megfeledkezni róla, hogy azért magában a városban nem annyira egyértelmű és egyöntetű a Ristić-féle színház melletti állásfoglalás'. Napok, hónapok múltán Podolszki már óvatosabban fogalmazott színházi cikkeiben. Végül elhallgatott. Jóka szükségesnek tartotta, hogy megismertesse velünk, az olvasókkal azokat az érdekeket, amelyeknek össze kellett morzsolniuk azt a régi, hagyományos színházat. Az efféle érdekek nálunk vagy másutt, akkor vagy máskor - mindenütt összeszövetkeztek, holott néha egymás ellenfelei is voltak, de mégis ,,forradalmat' akartak szítani. De oly sokan ,,megtévedtek' akkor (Sziveri János, Végel László, Lengyel Gábor, a város elöljárói, élvonalbeli színészeink stb.).
Podolyszki József 1946. július 28-án született Bácsfeketehegyen, Újvidéken hunyt el 1986. szeptember 11-én. A 60-as évek derekán már megmutatta oroszlánkörmeit. Szülőfalujában tanulta az ábécét, a középiskolát Verbászon végezte, majd az Újvidéki Egyetem BT Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken szerez diplomát 1971-ben. 1967-től 1983-ig az Újvidéken megjelenő Képes Ifjúságnál dolgozik, 1984-1986-ig Szabadkán, a 7 Nap munkatársa, 1985-ben elköltözik a tengerparti Zadarba. Pályafutása legelején mint amolyan ,,ifjú titánt' kezelték. A vajdasági magyar irodalomba szinte berobbant, azonnal két kötettel (1970-ben), a Gyanúval és a Hintával. Elsőként kapja meg az akkor, 1970-ben alapított Sinkó-díjat, mely díjat a fiatal magyar írók támogatására hozták létre. Műveiről akkor azt írták, hogy a beat-költőkre emlékeztetők, erős érzelmek feszülnek a sorokban, tiltakoznak sok minden ellen. Ez a hév négy év múltán, amikor megjelenik újabb műve, a Koponyatörés, csitulni látszott. Bányai János recenziójából: ,,Problémássá vált számára a vers, a vers anyaga, a szó, a vers formája, minden, amit korábban figyelembe sem vett. Egy kísérletező, sokfelé érdeklődő és sokfelé tájékozódó költő szólal meg ezekben a versekben, néhol a régire emlékeztető érdes és kemény hangon, néhány versben játékosan és ötletesen helyenként az intimitás köreibe zárkózva...'
Terepjáró újságíróként rengeteget dolgozott. ,,Közlik, vagy nem közlik, nem túlságosan érdekel. A dolgokat úgy kell megírni, ahogyan vannak' - mondta mindig. Hornyik Miklós szerint egy elveszett nemzedék jegyeit vette magára. Hadat üzent sokaknak: az Új Symposionnak, a Hídnak, sokakat megperzselt őszinteségével, igazmondásával, jelenségeket tűzött tollhegyre. Posztumusz cikke nagy vihart kavart (Tanár úrék leszámolnak). Megírták: ,,Posztumusz kötetét nem a halál szépíti meg, hanem amit a halál ellenében felmutatott...'