Az 1992 tavaszán Sajószentpéteren született kiváló magyarországi színművész a 60-as években a szabadkai Népszínház magyar társulatának előadásában, a Kaviár és lencse című vígjátékban lépett fel - A középiskolát Sárospatakon végezte, majd a budapesti Tudományegyetemen jogot hallgatott, jegyzőgyakornok lett, s végül beiratkozott a Színművészeti Akadémiára, ahol 1944-ben színészi oklevelet szerzett - Színpadi fegyelmezettségének csúcsa Eddie Carbone volt Miller Pillantás a hídról című drámájában - Már fiatalkorában is nagyon jól játszott öreg embereket (a mi Fejes Györgyünkhöz hasonlóan) - Naplójából: ,,Sokak szerint az életben én vidám ember vagyok, pedig valójában nagyon ritkán vagyok jókedvű...'
A szabadkai Népszínház régmúltjában gyakran sötét és hideg volt az éjszaka, rettenetes mínuszok ültek tort, szenvedett a város, és szenvedtek a színészek. De amikor Dévics Imre vette át a magyar társulat vezetését, mintha elfújták volna a didergő-borongó reggeleket. Több ötlet pattant ki: a társulat végigcsavaroghatta előadásaival a tartományt, évadonként 12-13 bemutató, mintegy 400 repríz, s aztán a művészeti vezető a mindenkori megújhodás reményében ,,lehozatta' az anyaországból Szabadkára a színházi világ eminenciáit, az akkor legnépszerűbb színművészeket. Dévics Imre mintha Bartók Béla szavait hallotta volna meg: ,,A tehetség: olyasmit sejt meg, ami még nem létezik. És világra segíti. Ekképp társává válik az Úristennek a teremtésben. Dévics Imre a Madách Színház első emberét, Kerényi Imrét is Szabadkára csalogatta, hogy megrendezze - szabadkai színészekkel - az olasz szerzőpáros, Scarnacci-Tarabusi: Kaviár és lencse című ,,nápolyi vígjáték"-át (Czehe Gusztáv, Albert Mária, Szabó Cseh Mária, Kasza Éva, Árok Ferenc stb.). Czehe Gusztáv szerepét aztán Pécsi Sándor vette át, aki már az első ,,átmozgató' próbán William Shakespeare-t idézte halvány mosollyal: ,,Ne járj előttem, nem akarlak követni. Ne járj a nyomomban, nem akarlak vezetni. Haladj az oldalamon, légy a barátom.' Így lett a társulat barátja Pécsi Sándor színművész. A színművész fegyelmezetten játszotta végig szerepét: komédiázott, ha kellett, volt ravasz spekuláns, erős és ideges. Egyetlen szavával sem ,,füllentett', elhittünk neki mindent, mert hiteles volt, s így ő lett a nélküle is roppant színvonalas előadás éke, koronaékszere.
Pécsi Sándor...
Megfordult Szabadkán Sinkovits Imre, Gobbi Hilda, Mezei Mária, Horváth Tivadar, Psota Irén és még annyian, de Pécsi Sándorban volt valami beazonosíthatatlan. Mintha egy kód szabályozta volna minden gesztusát, hangsúlyát - olyan szabályos volt a játéka az előadás elejétől egészen a végéig. Mégsem volt ,,földönkívüli': az előadások után ,,összebratyizott' mindenkivel - a naplóját is megmutatta, amelyben azt olvashattuk: ,,Sokak szerint az életben én vidám ember vagyok, pedig valójában nagyon ritkán vagyok jókedvű. Mindig magányos voltam, már gyermekkoromban, fiatalember koromban is. Ezért különösen jó, hogy színész lehettem, hogy találtam egy pályát, ahol a kapcsolatteremtés az emberekkel, magának ennek a pályának a lényegéből fakad. Az a három óra, amit színpadon töltök egy nap, a legboldogabb három óra az életemben. Akkor vagyok leginkább otthon. (...) Bár fiatalon értem el sikereket, nekem mindig meglepetés marad az, hogy sikerem van. Egy kicsit még ma is civilnek érzem magam a pályán. Egy kicsit még mindig ott van bennem az egykori falusi gyerek, aki rácsodálkozik a színházi előadásokra...'
Őt becézték a magyarországiak ,,köpcös szitakötő"-nek. Ő volt a ,,pesti vadember'. Sokak számára maga volt a színházi csoda. Nem lehetett becsomagolni semmiféle skatulyába, minden műfajban otthonosan mozgott, ezer arca volt, ezernél is több, s valami őserőt sugárzott a reflektorfényben. Itt, nálunk, Szabadkán is ellenállhatatlan volt, s nem akartuk elhinni, hogy egy ilyen ,,óriás'-t térdre kényszeríthet a halál. Mindössze ötvenévesen hunyt el. 1972-ben, őszidőben éppen - lázas örömmel a windsori mókamester, Falstaff szerepére ,,alapozott'. Legkedvesebb karosszékében üldögélve lapozgatott a szövegkönyvben, s aztán - már nem állt fel. A halál váratlanul érte. A ,,szitakötő' befejezte röptét - férfiereje teljében, alkotóképességének teljében...
Pécsi Sándor vidéken született. A sajószentpéteri református templom irathalmazai között az anyakönyvi bejegyzéseknél egy rubrikában ez olvasható: 1922. március 18. Péchy Sándor. Édesapja, Péchy Sándor üveggyári vas- és fémmunkás volt, édesanyja, Szalay Margit szintén az üveggyárban dolgozott - munkásnőként. Gyermekkoráról a színművész egy újságírónak a következőket nyilatkozta: ,,Különb akartam lenni, mint mások. Tisztán emlékszem, hogy kilencéves koromban drága jó nagyanyám egyszer igazságtalanul megpofozott. Sértettségemben két lehetőség állt előttem. Vagy öngyilkos leszek, vagy megmutatom. Megmutatom, hogy nagy ember leszek, és akkor szégyellni fogják azt a pofont. Nem az öngyilkosságot választottam... Éveken át papnak készültem. 14 éves voltam, határoztam: nem az egyház, hanem Thalia papja lesek. Családom hallani sem akart erről. Mi igazi kispolgárok voltunk...' A színművész egy ideig a budapesti Tudományegyetemen jogot hallgatott, jegyzőgyakornok lett, végül beiratkozott a Színművészeti Akadémiára, és ott 1944-ben színészi oklevelet kapott. Szombathely és Miskolc után 1946-ban Várkonyi Zoltán Művész Színházához szerződött, s 1948-tól haláláig a Madách Színház tagja lett. Szerepelt operettekben is. Már fiatalkorában is nagyon jól játszott öreg embereket. Jelentősebb szerepei: Sganarelle (Moliére: Don Juan), Miller (Goethe: Ármány és szerelem), Polonius (Shakespeare: Hamlet), Eddie Carbone (Miller: Pillantás a hídról), Mitch (Williams: A vágy villamosa), Andrej (Csehov: Három nővér), Gajev (Csehov: Cseresznyéskert), Popriscsin (Gogol: Egy őrült naplója) stb. Számos mozifilmben is szerepelt. Tolnay Klári nyilatkozta az ő ,,Sanyikájá"-ról: ,,Ő nagyon érdekes egyéniség volt, egy örök gyerek. Rettenetesen félt minden szereptől, és főleg próba előtt egy héttel kitört rajta egy olyan pánik, hogy visszaadja a szerepet, mert nem lesz jó. Aztán a premieren mindig kiderült, hogy milyen nagy színész...'
Szülővárosában egy iskola őrzi a nevét.