Reggel, amikor felkeltem, a hajam eléggé kócosan állt, de mivel nem találtam a fésűmet (nem is tudom, hogy van-e egyáltalán), hagytam az egészet a fenébe. Mikor megérkeztem a suliba, mindenki azt mondta, hogy milyen jól áll nekem ez a „most keltem fel” hajstílus. Matek előtt épp a házimat csináltam, amikor hangos csattanásra lettem figyelmes. A Lány az osztályomból elvágódott a folyosón. Könyvei szárnyaltak, mint a madarak. (Hmm, micsoda költői lélek vagyok.) Odapattantam hozzá, és felsegítettem. Szívem hevesen dobogott, ahogy hatalmas, kék szemét rám szegezte, és hosszú, barna haja a karomat csiklandozta.
— Jól vagy? — kérdeztem tőle, de a szemem nem tudtam róla levenni. Percekig nem válaszolt. Vajon mi járt a fejében?
— Persze — válaszolta megszeppenve, majd elkezdte összeszedegetni szétrepült könyveit, füzeteit. Ő a legokosabb lány az osztályban. Esélytelen, hogy szóba álljon velem. Amíg ilyen dolgokon filóztam, észre sem vettem, hogy elsomfordál mellőlem.
— Várj! — kiáltottam utána, magam sem tudva, mit teszek. — Ma van halloween, és arra gondoltam… Arra gondoltam, hogy ha nincs semmi programod mára, esetleg eljöhetnél hozzám, és megnézhetnénk egy horrorfilmet.
Vártam Tőle a lekicsinylő vagy megalázó választ, de helyette ezt mondta:
— Viszek pop-cornt! — rám mosolygott, majd elfutott. Lesokkolt, egész nap nem mertem hozzá szólni. Így történt, hogy a Lány, aki már 9. óta tetszik, eljön ma hozzám horrort nézni.
Legfőbb ideje, hogy megkeressem a fésűmet.
2015. 10. 31.
Kedves Naplóm!
Ez életem legjobb napja! Hogy miért? Mert a Fiú, akibe első pillantásra beleszerettem, elhívott magához. Ma este. Oké, oké, csak szép sorjában!
Ma reggel hullafáradt voltam, ráadásul eltört a szemceruzám hegye, és nem tudtam meghegyezni, mert ebben a házban nincs egy rohadt hegyező sem! Plusz a hajam is úgy állt, mint egy szénaboglya, hiába fésülgettem fél óráig. Ilyen durcás hangulatban értem be az iskolába, ahol szerencsére a legjobb barátnőim egykettőre felvidítottak. Aztán matek előtt bekövetkezett a katasztrófa. Nyugodtan sétálok a huszonhetes terem felé, amikor megbotlok a saját lábamban! Most komolyan. Szerintem direkt égetem magam. Épp tápászkodtam felfelé, amikor egy izmos kar felrántott a földről. És Ő állt ott teljes életnagyságban. A Fiú, aki 9. eleje óta tetszik. Felsegített, majd megkérdezte, jól vagyok-e. Válaszoltam, hogy persze, odadobtam egy köszit, de sajnos belevesztem éjsötét, barna szemébe. Mikor észrevettem, hogy már megint hülyét csinálok magamból, gyorsan elsétáltam, de utánam kiáltott:
— Várj!
Na, még csak ez hiányzott nekem — gondoltam. Azt hittem, hogy lelúzerez, vagy beszól valamit, de nem ez történt, hanem elhívott magához. Ő. A Fiú, akit mindig is szerettem. Egy értelmetlen dolog jutott eszembe. A pattogatott kukorica. Ezért bevágtam, hogy viszek pop-cornt, de mikor rájöttem, hogy mekkora hülyeséget mondtam, szégyenemben inkább elfutottam. Egész nap rá se mertem nézni. Most írt egy üzenetet, hogy 7-re értem jön. Nagyon izgulok. Remélem, ez nem csak valami szívatás, mert soha többet nem kapja el a matekházimat.
Legfőbb ideje, hogy keressek egy hegyezőt és vegyek pattogatott kukoricát.
DUDÁS Kata, Topolya
Csáki Lajos Általános Iskola, 8. c osztály