— Már nagyon régóta nyomasztanak az anyánk utáni hagyatéki tárgyaláson történtek — mondja. — Mivel hármunk közül én vagyok a legidősebb, nem tudom túltenni magam azon az érzésen, hogy mindenért én vagyok a felelős. Van egy öcsém és egy húgom, a szüleink elég jómódú családból származtak. És ezenfelül rendkívül szorgalmasak, talpraesettek voltak. A szüleim tavasztól kezdve már virradatkor indultak a földekre, a jószághoz. Az anyai nagymama élt velünk, ő volt, aki reggel rendbe tett bennünket, majd főzött az egész családnak. Akkor még nem értem fel ésszel, mi a jólét, csak azt tudtam, hogy az apámat tisztelettel megsüvegelték a falubeliek. Mert mindig kész volt arra, hogy segítsen, számtalan esetben anyagilag is.

Múltak az évek, mi felnőttünk, az országban számtalan változás állt be, egy véres is, de a szüleim keményen állták a sarat, őrizték, amiért egész életükben dolgoztak. És arra tanítottak bennünket, hogy aki becsületesen dolgozik, nem bánt másokat, azoknak az élete rendszerint nyugodt mederben, gond nélkül telik. Hát ez nálunk nem ment, és ma sem megy éppen ilyen zökkenőmentesen. Az öcsémmel szakmát tanultunk, a húgom óvó néni, valamennyien családot alapítottunk már, amikor apa meghalt. A hagyatéki tárgyaláson lemondtunk az örökösödési jogunkról anya javára. Istennek és a jó egészségének hála még hét évig vezette, irányította a gazdaságunkat. Mi, testvérek jó viszonyban voltunk ugyan, de nem jártunk össze napi rendszerességgel, és ez amiatt is volt így, hogy nem egy városban éltünk. Amikor anya meghalt, az öcsémnek három, a húgomnak két gyereke volt. Közben nekünk, testvéreknek, nem volt jelentős anyagi hátterünk, de ez nem meglepő, ha valaki a kétkezi munkájából él. Családon belül sosem beszéltünk arról, mi lesz a gazdasággal, a mezőgépekkel, a jószágállománnyal, ha anya már nem lesz. Elsőszülöttként talán nekem kellett volna a további teendőkről beszélnem, de nem akartam. Úgy éreztem, ezzel anyám halálát sürgetném. Mindhárman dolgoztunk, volt havi jövedelmünk. Anya gondoskodott arról, hogy évente kapjunk egy-egy disznót, rendszeresen baromfit, zöldségféléket. Pénzt sosem adott, és az évi jövedelmét mindig újabb beruházásba fektette. Egy vasárnapi ebédnél aztán az öcsém tett egy idétlen megjegyzést arról, hogy a fiának lakást kellene venni, és ha anya jószívű volna, segíthetne valamennyit. Anyát ez nagyon elszomorította, és azt mondta, neki nem csak egy unokája van. És egyébként az ő halála után úgyis minden a miénk lesz, hát ne akarjuk az örökséget időnap előtt elkölteni.

Anya halála után azon tanakodtunk, mi legyen a gazdasággal, egyikünk sem akarta otthagyni a „biztos” állását még abban az esetben sem, hogy tudtuk, a 20 holdas gazdaság ínséges időkben is hoz annyit, hogy egy család meg tudjon élni belőle. Abban maradtunk, megvárjuk a hagyatéki tárgyalást, mert az eladáshoz szükség volt arra, hogy hivatalosan tulajdonosai legyünk a gazdaságnak. A hagyatéki tárgyalás napján valamennyien idejében ott voltunk a bírósági folyosón. A hivatalos adatok ismertetése után a bírónő olvasni kezdte, miből és hogyan állt össze a hagyaték. Addig mi nem tudtuk, hogy anya volt egy közjegyzőnél, és a saját belátása szerint rendelkezett. Ekkor derült ki, hogy az öcsém és a húgom elég gyakran kapott pénzbeli „injekciót” tőle. És ezt rendszeresen jegyezte. Tudtuk, hogy van egy keményfedelű füzete, melybe esténként mindig írt valamit, de sosem kérdeztük, mit. Legalábbis én sosem kérdeztem. Ebből a füzetből derült ki, hogy a testvéreim az évek folyamán — főleg apa halála után — jelentős anyagi támogatást kaptak. Tudja, számomra az volt a legszomorúbb, hogy én hallgattam, de a két testvérem majdnem összeverekedett a tárgyaláson. Felhánytorgatták egymásnak, ki mit kapott. És azt is tudták, hogy én nem kaptam semmit. Elsősorban azért, mert nem kértem, de anya is azt mondta, én úgysem fogadnék el semmit. Még anya életében mondtam, amikor mindannyian otthon voltunk, mi lesz majd egyszer az enyém. A szüleim szobájában, a dupla ágy felett volt egy Szűz Mária-kép aranyozott keretben. Gyermekkoromban mindig ennél a képnél imádkoztam, ha valamit nagyon akartam. Anya meg is ígérte, hogy az enyém lesz. De a hagyatéki tárgyaláson az öcsém azt kiabálta: ha hazaérünk, összetöröm a szentképedet, mert te biztosan tudtad, Juli mennyi pénzt kapott, de nekem nem mondtad meg. Végezetül csak annyit: már ötödik éve tart a per az öcsém és a húgom között, mert nem tudják eldönteni, ki kapott többet anyától.