Ha máskor nem, minden év novemberében szóba kerül a November 29-e Húsárugyár, illetve az, ami belőle megmaradt.
Nosztalgiázzunk egy kicsit...
A múlt század hetvenes éveiben élte fénykorát. Ekkor, az egykori Jugoszlávia legerősebb húsárugyára volt - a termelés nagysága, minősége és a kivitel tekintetében egyaránt. Az új termékek meghonosításában is, amilyenek például a készételek voltak, amelyeknek a gyártását azután sietve lekoppintotta minden konkurens üzem. Az akkoriban épült újaktól kezdve a legrégebbiekig, legjelentősebbekig, amilyen például már az első világháború előtt ismert és elismert, petrinjei (Horvátország) Gavrilović volt. Addig ez a gyár volt az etalon, a hiteles mérték, amelyhez a többi rokonüzem hasonlította magát s azt, amit gyártani tudott. Illetve: a nagyközönség ehhez hasonlított minden húsipari terméket, ami a piacon megjelent.
Aztán egyszerre a szabadkai November 29-e vált az összehasonlítás alapjává. Mert ni csak: vették a termékeit az USA-ban, Kanadában, a mai Európai Unió legfejlettebb országaiban, Skandináviában és Ausztráliában. És nemcsak attól vált világszerte ismertté, hogy mit, mennyit és milyet termelt, hova szállított, hanem az országban mintává vált szervezeti felépítése tekintetében is! Nemcsak arról van itt szó, hogy milyen szabadságot adott az akkoriban divatos társultmunka-alapszervezeteinek, hogyan osztotta jövedelmét és mennyit kerestek dolgozói, hanem arról, hogy ez volt az ország első húsárugyára, amely olajozottan gördülő együttműködést épített ki nyersanyag-szállítóival. Kispiac, Kishomok, Csantavér, Bajmok és Tavankút idősebb állattenyésztői aligha ismernek jobb időket, mint a hatvanas évek végét és a hetvenes éveket, mivel a gyár nemcsak hogy tisztességesen kifizette a tenyésztőktől átvett hízót és marhát, hanem megosztotta velük a jövedelmét is. Amiképpen a gyár munkásainak volt osztaléka, úgy jutott megfelelő arányban a parasztembereknek is.
Most már érdemes azt is felírni, hogy volt idő, amikor ebben a gyárban csaknem 3000 ember kereste meg a maga és családja számára a mindennapit, s ha a termelőket, illetőleg az általuk a mondott helységekben alapított társultmunka-alapszervezeteket vesszük figyelembe, az előbbi számot akár kétszeresére-háromszorosára emelhetjük.
Ma a gyárnak 250 dolgozója van. De nem őket kell okolni a létszám tizedére csökkenéséért, hanem azt a néhány ,,vezető struktúrá'-t, amely a nyolcvanas, pláne a kilencvenes évek idején az akkori politika és a politikusok akaratából váltotta egymást a gyár élén. Mert akik az általam aranykornak nevezett időben vezették a gyárat, nem tudtak szót fogadni azoknak, akik szerint a ,,pártnak bele kell szólnia a termelésbe'. Következésképpen a jelszó, hogy a nyersanyagszállítókkal jóban kell lenni, s nemcsak hátba veregetni kell őket, hanem munkájuk eredménye szerint meg is fizetni - egyszeriben ,,túlhaladottá” vált, s győzött a buta nézet, miszerint ,,a természetüknél fogva kapitalizálódásra törekvő parasztot féken kell tartani'! Azaz: a lehető legalacsonyabb áron kell átvenni tőle a nyersanyagot.
Az ilyen politika süllyesztette a November 29-e hajóját már a nyolcvanas években, amikor pedig megkezdődött az országromlás és kitörtek a miloševići háborúk, az üzem gyorsan szegényedett. Hogy ennek oka a szétesés következtében beszűkült hazai és a gazdasági zárlat idején elvesztett külföldi piac volt -csak féligazság. Mert a háborúk idején a gyár raktáraiból számlák és elismervények nélkül vitték az árut ,,a hazáért harcoló katonáknak', a frontra, amely nem létezett, hisz vezérünktől tudjuk, hogy ,,Szerbia nem vett részt a háborúban!'. A gyár ilyetén kirablása az oka mai szegénységének! Mert feltehető a kérdés: miért nem ment tönkre például a verbászi, az újvidéki vagy a belgrádi húsárugyár? Azért, mert onnan sehova sem ment áru papiros, de megfizettetés nélkül sem!
A szegénység az oka annak, hogy a bel- és külföldön egykor ismert gyár nem talált még vásárlóra. És itt megint két dolog játszik közre. Néhány szabadkai hirtelen-gazdag és nagyhatalmú individuum számára nem elég szegény még ahhoz, hogy pár dinárért megvásárolhassa. Egy külföldit nem az üzem érdekel, hanem a piac, amelyen egykor terítette áruját.
Mi a megoldás? Ahogy mondani szokás: tiszta vizet kéne önteni a pohárba. Azaz megnézni, ki, kik, hogyan tették tönkre ezt az egykor virágzó üzemet. E sorok írója nem érti, miért nem alakul bizottság az üzem tönkremenetelének kiderítésére, kit és kiket terhel ezért a felelősség. Tudjuk: a gyár most nem tartozik községi hatáskörbe. Ám a községnek joga van kezdeményezni egy vizsgálóbizottság felállítását - amelybe nyilvánvalóan azok is bekerülhetnek, akik a Milošević idején elorzott hatáskörbe tartoznak, tehát országos és tartományi káderek. Javasolhatná ezt a szakszervezet is - ha feladata magaslatán állna - annak a 2250 munkásnak a nevében, akik munka nélkül maradtak.
Most a gyár újabb vásárlókra vár. Állítólag van vagy három érdeklődő. De kik ők? Újgazdagok? Háborús nyerészkedők? Olyanok, akik bankkölcsönre számítanak és azzal spekulálnak? Akik elég gazdagok ahhoz, hogy türelmesen kivárják a ,,maguk idejét', amikor majd egy volt gyáróriást aprópénzért megvehetnek?
E sorok írója 1955-től kezdve belülről ismeri a November 29-et. Egy jubileuma alkalmából a történetét is megírta.
Ezért szeretné látni, hogy a gyár újra TERMEL, újra növeli dolgozóinak létszámát...