Rohanó világunkban, amikor a szakmában, hivatásban szinte alig van lehetőség a bizonyításra, alkotói tevékenységre, az íratlan erkölcsi szabályok is valahogy átszabódtak. Még a normális embereké is. Nem egy bölcs megállapítás ez, hanem egyszerűen a nap mint nap jelentkező problémák következményének lejegyzése. Amit, sajnos, egyre gyakrabban támaszt alá egy-egy emberi sors. Mint az egyetemi végzettségű Lilláét, aki még a harmincadik életévét sem töltötte be.
- Sokáig gondolkodtam, beszélgessek-e magával egyáltalán - vallja be őszintén a fiatalasszony, de úgy döntöttem, mindazon fiatal nők miatt, akik olyan kiváltságos helyzetben vannak, hogy esetleg építhetnének maguknak karriert, el kell mondanom annak árát. Közben pontosan tudom, hogy a velem történtek nem ismétlődnek meg gyakran, de azt hiszem, sokan majd elemezni kezdik szerelmük, házasságuk történetét. Meg talán részleges választ is kaphatunk arra, mit jelent a megcsalás fogalma. Én egy nagyon szerencsétlen időben születtem, vagyis még elég fiatal vagyok ahhoz, hogy különbséget tegyek a gyermekkorom és a gyermekem gyermekkora között még akkor is, ha én sok mindent megadhatok neki, szemben a rengeteg szülővel, aki ezt nem teheti meg. 1975-ben születtem, a szüleim az úgynevezett középosztályhoz tartoztak, ma mindketten nyugdíjasok. Én csak csupa szép emléket őrzök a felcseperedésemről. Mindenem megvolt, amiről ma is, felnőtt fejjel úgy érzem, hogy pontosan annyi volt, amennyire szükségem volt a kiegyensúlyozott felnőtté való váláshoz. A szüleimnek szépen berendezett családi házuk van, amely már akkor is megvolt, mert édesapám kereskedelmi utazóként elég jól keresett, sokat járt külföldön, ahova nyaranként bennünket is elvitt. Nem volt sohase gond, ha valamilyen új, divatos cuccot megkívántam, de nemcsak azért, mert egyke voltam, hanem azért, mert valóban nem volt akadálya, hogy megvegyék nekem.
Már gyermekkoromban egy világot látott kis emberke voltam, és ahogy nőttem, egyre biztosabb voltam abban, hogy az én életutamon nem lesz sok zökkenő.
Mindig nagyon szerettem a biológiát, a fejlődés, az újra való törekvés mindig mérhetetlen izgalommal töltött el, és egy percre sem volt kétséges, hogy biológus leszek. Nekem mindig az élet csodálatos folyamatai jelentették a megismételhetetlen csodát. Már nagyon kuszált volt az élet nálunk, amikor beiratkoztam az egyetemre, de tudtam, hogy a szüleim mindent megtesznek azért, hogy a célomat megvalósíthassam. Sokáig azon tépelődtünk, hogy vajon itthon vagy Magyarországon iratkozzam-e egyetemre. Végül úgy döntöttem, hogy Pestre megyek, de már akkor szilárd volt bennem az elhatározás, hogy az oklevél megszerzése után hazajövök, mert itthon is szükség van, különösen most, a jó szakemberekre.
Sikeresen vettem az akadályokat, és idejében diplomáztam. Itthon akkor már megtörtént az októberi fordulat, és biztosra vettem, hogy egy sikeres kutatói karriert építhetek ki itthon is magamnak. Munkát is kaptam, majdnem olyant, mint amilyenről álmodtam. Még a kutatói munkára is lehetőségem nyílt.- Egy szemináriumon ismerkedtem meg a férjemmel, igaz ő nem az én szakmámbeli, de úgy éreztem, megért és tiszteli a karrierépítési elképzelésemet. Féléves ismeretség után házasodtunk össze, és minden a legnagyobb rendben volt. Igaz, hogy a két keresetből korántsem élhettünk olyan jól, mint ahogy a szüleink éltek, míg dolgoztak, de huszonévesen az ember még hisz a lehetetlenben. Habár sohasem mondta, mégis úgy éreztem, hogy a férjem nagyon szeretne gyereket. Álmodoztam én is az anyaságról, de a hivatásbeli fejlődésnek adtam elsőbbséget. Nagyon jól tudjuk, hogy egy nő életében mit jelent a gyermek, de azt is tudjuk, hogy az anyaság mindig választás elé állítja: vagy a karrier, vagy a gyerek. Én az előbbi mellett döntöttem. És akkor úgy éreztem, hogy a férjem tiszteletben is tartja ambícióimat. Most ne gondolja rólam, hogy világhírnévről álmodoztam, persze hogy én is egy teljes családot akartam, de a munkahelyemen szépen haladtam felfelé, megragadtam az alkalmat, hogy valaki lehessek. Tudományos összejövetelekre, tanácskozásokra küldtek a főnökeim, lassan megismerték a nevemet szakkörökben, és mindenki nagy jövőt jósolt nekem. Közben úgy éreztem, hogy a férjem féltékeny a sikeremre. Igaz, sohasem mondta ki, de apró megjegyzésekből, a szüleimnél vasárnaponként elköltött ebédek alkalmával tett félig tréfás, de mindig csípős megjegyzései adták tudtomra, hogy jobban szeretné, ha pelenkát mosnék a lombikok helyett. Habár igyekeztem mindenben a kedvében járni, úgy éreztem, lassan egyre távolodik tőlem. Őszinte beszélgetésre, kitárulkozásra sohasem volt hajlandó, bárhogyan kezdeményeztem is. Anyám azt mondta ha panaszkodtam, hogy az én házasságom sokkal jobb, mint annyi másé, mert sokaknak súlyos problémák veszélyeztetik a köteléküket. Aztán egy alkalommal a férjem egy kollégáját elhozta hozzánk vacsorára. Akkor már a kettőnk viszonya igencsak langyos volt, megtörtént, hogy a férjem napokig a nappaliban aludt a díványon. A vacsorából gyakori látogatások lettek, és a kolléga udvarolgatni kezdett nekem. Szóltam a férjemnek, hogy nem veszem szívesen ezt a barátságot, az okát is őszintén elárultam, de a férjem azt mondta, paranoiás vagyok. És még kevesebbet foglalkozott velem. Nem tudom megmondani, hogy vigaszkeresés-e vagy mi hajtott a barát karjaiba, de a szeretője lettem. És azt hiszem, a férjem pontosan tudta, mi történik. Amikor teherbe estem, nem tudtam, mitévő legyek. Édesanyám azt tanácsolta, ha meg akarom menteni a házasságomat, tartsam meg a gyereket. Amikor megmondtam a férjemnek, hogy terhes vagyok, végtelenül boldog volt. Nem babusgatott ugyan úgy, mint a házasságunk kezdetén, de valahogy ismét összemelegedtünk. Amikor megszületett a fiunk, olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele. Belenyugodtam én is a gondolatba, hogy anyaként éppen olyan fontos vagyok e világ számára, mint sikeres szakemberként, és így is viszonyultam az újonnan kialakult életünkhöz. Kétéves most a fiunk, de kb. egy évvel ezelőtt derült ki - sok vizsgálat után -, hogy leukémiában szenved. Mit mondjak, a gyógyulásáért a világon mindent megtettünk, amit csak lehetett, voltunk mindenhol, hogy segítséget találjunk. Végre egy svájci ismerősünk által oda is eljutottunk. Ott aztán közölték velünk, hogy csontvelő-átültetésre van szükség, és donor csak a szülő, testvér lehet. Először tőlem vettek mintát, de az eredmény nem volt megfelelő. A férjem visszautasította a mintavételt. És csak ott, Svájcban került sor egy olyan beszélgetésre, amit öt évvel előbb kellett volna megejteni. Bevallotta, hogy neki nem lehet gyereke. A barátját valójában rábeszélte, hogy csábítson el, és ejtsen teherbe, mert úgy érezte, csak a gyerek szakíthatja félbe sikeres pályafutásomat. Mert ő úgy gondolta, ha befutott szakember lesz belőlem, akkor el fogom hagyni őt. Kapcsolatba lépett a barátjával, megtörtént a műtét, és a fiunk lassan felépült. Még mindig havonként járunk ellenőrzésre, de az orvosok azt mondják, túl vagyunk a krízisen. A férjem imádja a fiát. Azt még nem tudom pontosan, hogy hogyan is áll a kettőnk viszonya. Állandóan az a kérdés gyötör, hogy az indítékát nevezhetnék-e szerelemnek.