Emléksorok a vajdasági magyar színjátszás legendájáról, Fejes Györgyről, aki élete során mindvégig tordai szegénylegénynek érezte magát, bármennyire is a színjátszásunk megkoronázatlan királya volt...
NÉZTEM, amikor belépett az ajtón... Ki is lépett be: Osborne ,,komédiás'-a vagy az a tejfelesszájú tordai srác, aki sok-sok évvel ezelőtt az akkor még nagyon fiatal Gyapjas Marikával és Jánossal nekivágott a Nagy Útnak? Tordán e magyarok lakta bánsági, néhány utcás falucskában ők hárman összedugták a fejüket, összecsomagoltak, megkérdezték, hogy toronyiránt induljanak-e Szabadkára, vagy üljenek fel valamilyen járműre, mert kétségtelen: ők hárman színészek lesznek, ha addig élnek is. A múltról a színművész így vallott:
,,Elindultunk, mert valaki ránk mutatott, és azt súgta: Menjetek, meg ne álljatok, amíg nem vetődik rátok a fényesség!” Nem sokat tudtam erről a ,,fényesség”-ről, a színházról, sohasem műkedvelősködtem szülőfalumban, de a hozzánk el-ellátogató cirkusz ponyvája alatt kerek szemmel lestem Misi bohóc minden mozdulatát. Én, a gatyás parasztgyerek lelkesen tapsoltam neki. Másnap szénát loptam a cirkusz lovainak. Miért tagadjam: engem Misi bohóc indított el a pályán, neki köszönhetem, hogy színész lettem. Mockinpott úrként Misi bohóc voltam, aki elveszti énjét, pojáca lesz, és naivan téblábol a világban. Hoppla, mondtam én is...'
Szabadkán, a színügyi bizottság tagjai szigorúan méricskélték a jelöltet. El is hasalt a mi Gyurkánk a vizsgán. De felvették a Magyar Színházba amolyan ,,mindenes'-nek. Az első évad végén bevonták egy epizódszerepbe... Így kezdődött - és Fejes Gyurkára is rávetődött végre az a ,,fényesség'...
Megszámlálhatatlanul sok előadásban - ahogyan mondani szokás - Fejes Gyurka vitte el a tejfölt: súlyos jelenetekben brillírozott, fordult ki önmagából, pedig olyan színészegyéniségek végszavaztak mellette, mint Romhányi Ibi, Jónás Gabriella, Ferenczi Ibi, Heck Paula, Szilágyi László, Pataki László, Korica Miklós, Nagygellért János... Most szellemet idézni azt is jelenti, hogy korszellemet idézünk. Hát még ha színész szellemét idézzük! Mégiscsak a kor foglalatja volna. Melyik kornak volt Fejes Gyurka a foglalatja? Nos, a szó legtágabb értelmében persze mindegyiké, amelyikben színpadon volt. A Szabadkai Népszínház és az Újvidéki Színház, az Újvidéki Rádió ,,aranykorá”-ban egészségesen, energikusan ,,dolgozott', elfutotta szemét a könny, szívét marokra fogta a szenvedély. A legtisztábban játszotta el a neki való szerepeket, azokat, amelyekben leginkább érvényesültek kivételes, mindenki mástól különböző, remek adottságai. Óriásnak tűnt a színpadon, ám sohase vetette széjjel a hatalom érzete. Mosolygott, ha megtapsolták, ha díjat kapott, és már rohant is, a leggyakrabban Romhányi Ibihez, hogy csókot kapjon és adjon. Nagy esztétikai értékeket teremtő ereje volt s számtalan darabban kamatoztathatta testi-lelki habitusát.
1966-ig Szabadkán tapstoltak neki, 1960-ban, amikor Dévics Imre vette át a magyar társulat vezetését, magára talált a színművész, s ezután többé már nem hibázott, mindig tudott valami újat, valami mást nyújtani, akkor is, ha csak átsétált a színen. Rice a Komédiásban, Peacock úr a Koldusoperában, Biedermann a Frisch-szatírában, Király A meztelen királyban, Klanfar a Lédában, Petur bán a Bánk bánban... s aztán Újvidék, a színház és a rádió... Emlékszem riadt tekintetére a Mockinpott úrban, összehúzott szemöldökére a Play Strindbergben, könnyed gesztusaira a Harag-előadásokban. Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy Fejes György nevét csupa aranybetűvel szabad beírni, kell bevésni színművészetünk nagykönyvébe. Példamutató színészi opusa mély tiszteletet érdemel. Színházaink jövőjét alapozta meg. Most járunk-kelünk a városainkban, s rohanó hétköznapjainkban nehéz két sírás közé begyömöszölni ezt a szubjektív, talán-talán elfogult portrécskát a pályatársról, de szólni feltétlenül kell róla, mert azért színjátszásunk múltja még mindig gazdagabb, emberibb, nemesebb, fölemelőbb, mint a jelene, s abban a múltban Fejes György a lélek mélyéről szólt hozzánk a vérbeli profik furmányos nyelvén...