Mi lett a király és Tito vadászbirtokával?

Ne vegye senki rossznéven tőlem, ha a vadászatot mindeddig amolyan igazi nemes uraknak való sportnak tekintettem. Láttam pazar vadászkastélyokat, láttam szebbnél szebb trófeákat, csodálatos fegyvereket, sőt egy alkalommal egy hajtáson is részt vettem, hogy legyen fogalmam eme különleges sport és szórakozás mibenlétéről. Hogy lássam egészen közelről a zöldkalapos, különleges szabású, már-már egyenruhának is nevezhető öltözékű emberek életének egy szeletét, és megérezzem azt a légkört, ami akkor lengi körül őket, amikor vadra lesnek. Mert már egészen apró gyermekként hallottam a vadászatok nagyszerűségéről, királyok, elnökök, más jeles személyiségek kül- és belföldi vendégeikkel való elmaradhatatlan programjáról. Arról is, kinek milyen nemes vadat sikerült elejtenie, s milyen drága egy-egy gyönyörű trófea. A királyok koráról kevés az ismeretem, a háború utániról annál több.

Végül is az a képzet alakult ki bennem, hogy a vadászok, akár az elejtett vadjaik, nemesek. Olyanok, akik szigorúan és féltőn őrzik eme hatalmas vagyonukat. Most arról kell olvasnom, hallanom és — hála a tévének — azt kell látnom, hogy nemcsak birtokokat, gyárakat, üzemeket lehet tönkretenni, hatalmas pénzeket és értékeket lopni, hanem vadat is! Szervezett gazdaságon belül illegális pusztításokat végezni, drága trófeákra szert tenni anélkül, hogy a kilövésre se engedélyünk, se jogunk, se pénzünk nincs.

A vadásztársadalom mai időszerű témája a Bácska délnyugati csücskében levő Karađorđevo településhez tartozó Morović birtok tönkretétele. Ezt a vadász-, erdő- és mezőgazdasági birtokot a királyi Jugoszláviában hozták létre a legfőbb államvezetők és vendégeik reprezentációs céljaira. Névleg-e vagy igazán: tulajdonosa az akkori hadsereg volt. El kell ismerni, úgy alakították ki a különféle egységeket, hogy azok kiegészítsék egymást, tehát önellátó módon működött, legfeljebb a hadsereg költségvetéséből kapott néha kiegészítő pénzeket. Így vette át az egészet a háború befejezése után a Jugoszláv Néphadsereg, s ha lehet, még korszerűbbé, még rentábilisabbá, szebbé, vadregényesebbé fejlesztette. Nem célom itt azt találgatni, hogy Tito marsall vadászszenvedélye és pazar vendégfogadásai mennyit lendítettek a törekvéseken, de tény, hogy amíg a hadseregnek lovas bandériumokra volt szüksége, itt nevelték a legalkalmasabb lovakat. Ha magas rangú vendég érkezett, kedvére lőhetett ki vadat és kellemes órákat, napokat tölthetett a birtokon. Olyan szakszerű gazdálkodás folyt itt, hogy világ- és Európa-bajnoki trófeák büszke viselői nőttek fel.

Jut eszembe, hogy kevés muflon volt az országban a hetvenes évek közepéig, s nem tudom, miért, de ez a nemes vad minden vadásznak kedvenc célpontja volt. Nos, Olaszországból hoztak be ilyeneket, és azonnal ellátták őket kis rádióleadókkal, hogy mozgásukat figyelemmel kísérhessék, mert amúgy nehéz volt rájuk találni. Most azonban a birtok pusztulásáról kell írnom, mert bár ott (másutt se) nem vadásztam, a drága és szép állományt el kell ismernem.
Mára a drága csordákból, falkákból alig maradt valami. A birtok nemcsak hogy rosszul, hanem rablómódra, lelkiismeretlenül gazdálkodott.

Kivételesen felírom a kimutatott veszteségeket. „Eltűnt” 279 muflon, 266 dámvad, 97 európai szarvas, 32 fehérfarkú szarvas, 77 különféle őz, 113 vaddisznó — és nem sorolom tovább. Nekem is fáj ez a pusztítás (lopás, rablás stb.), hát még az igazi, szívvel-lélekkel vadászóknak. Kipusztult az anyaállomány 80 százaléka, s a kár meghaladja a 100 millió dinárt — ám ez pénzben ki se mutatható igazán.

Ügyesek a mi „vezető tisztségviselőink”! Nincs olyan, amit ne tehetnének tönkre...