Szabó Károly hitoktató, a Keresztény Értelmiségi Kör egykori elnöke élete során ezen értékek közvetítésén fáradozott. Áldozatos munkájának elismeréseként nemrégiben Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át. Ennek apropójából beszélgettünk az életéről, munkásságáról.

Fotó: Szalai Attila

* Miként élte meg, hogy ilyen rangos elismerésben részesült?

— Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy ezt a sokéves munkát jutalmazzák. Erre a kitüntetésre magyarországi testvérszervezetünk, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége terjesztett elő, mellyel immár tizenöt éve szorosan együttműködünk. Talán elsősorban az előterjesztőknek köszönhettem a díjat, másodsorban pedig mindazoknak az embereknek, akikkel az évek során együtt dolgoztam.

* A szervezet munkájának szerves része az edukáció, zarándokutak, lelki gyakorlatok, hitismereti — Biblia-ismereti napok szervezése. Hogyan indult a KÉK munkája, milyen céllal alakult?

— 2002-ben kaptuk meg a működési engedélyt az akkori igazságügyi minisztériumtól. A munkánkat úgy kezdtük, hogy elindultunk Vajdaság településeire, és megszólítottuk a hívő embereket. Először plébániákat látogattunk meg, majd 2003. április 1-jétől megkezdtük a KÉK valódi munkáját. Elsősorban edukációval foglalkoztunk, és tesszük ezt a mai napig. A célunk az volt, hogy a kommunizmus időszaka után olyan embereket tudjunk megszólítani, akiket úgyszólván eltiltottak az egyháztól a foglalkozásuk miatt, gondolok itt a tanárokra, ügyvédekre, orvosokra. Eredetileg azt is szerettük volna, hogy ezeket az embereket visszavezessük az egyházba. Aztán rájöttünk, hogy ez nem igazán sikerült, de ettől eltekintve, úgy érzem, a szervezet nagyon is megérdemelte, hogy létrejöjjön. Arra is rá kellett jönnünk, hogy az emberek java részének — méghozzá a hívő embereknek, akik templomba járnak — a tudása, a hittel való kapcsolata megmaradt azon a szinten, amelyet elsőáldozó, bérmálkozó koráig megtanult a hittanon. Viszont ahhoz, hogy az ember érett kereszténnyé váljon, szüksége van arra, hogy sokkal jobban megismerje a hitét. Mi igazából erre törekedtünk, és törekszünk a mai napig.

Szabó Károly átveszi a Magyar Arany Érdemkeresztet (Szabó Csilla felvétele)

* Egy közösség összekovácsolása kihívásokkal teli feladat, önöknek okozott-e valami nehézséget?

— Nem éreztünk különösebb gondot, ami a közösségformálást illeti. Sőt, inkább azt mondanám, hogy az emberek örömmel fogadták ezt a kezdeményezést abban az időben. 49 helyi csoportot tudtunk létrehozni körülbelül fél év alatt, és több mint 600 embert kapcsoltunk be Vajdaság településein, tehát egy élő szervezetről van szó. Azt hiszem, nagyon jól fogadták az emberek.

* Mindig kérdéses, hogy a jövő generáció hogyan viszonyul az elődök dolgaihoz. Sikerül bevonzani a fiatalokat?

— A helyzet az, hogy ami az idősebb generációt érdekli, az a fiatalabbakat nem tudja úgy lekötni. Mi erre nagyon gyorsan rá is jöttünk, úgyhogy megpróbáltunk együtt dolgozni a fiatalsággal és az idősebbekkel egyaránt. Amikor láttuk, hogy ez nem sikerül, akkor felkértük az ott lévő fiatalokat, hogy alakítsák meg a saját civil szervezetüket, a KÉK Ifit. El kell ismernünk, hogy nekik egész más problémáik vannak az életben. Először az iskola, utána a családalapítás, a munka, az egzisztencia megteremtése. Mindezek a dolgok egy kicsit távol tartják őket attól, hogy ilyen edukációval foglalkozzanak. Ettől függetlenül vannak fiataljaink, és hál’ istennek tagosodnak, úgyhogy tudunk velük is dolgozni, de ennek az aránya jóval kisebb, mint az idősebb generációé.

* Két éve vonult nyugdíjba, ebben az új életszakaszban milyen szerepet tölt be a KÉK?

— A nyugdíjba vonulásommal annyiban változott meg a KÉK-kel való viszonyom, hogy talán nem olyan sűrű a programom, mint akkor, amikor irodavezetőként és elnökként dolgoztam. Elsősorban arra kellett törekednem, hogy olyan személyt találjak, aki ezt át fogja venni. Ez sikerült is egy ambiciózus fiatalember, Borbély Béla személyében, aki nagyon jól feltalálta magát, és kiválóan dolgozik. Én azt mondtam, továbbra is megmaradok elnökségi tagként, és természetesen mindabban segítek, amire megkérnek. Éppen ezért elmondhatom, hogy nem szakítottam a KÉK munkájával, továbbra is aktívan részt veszek mindabban, ami szükséges ahhoz, hogy a szervezet jól működjön.

* Van olyan örömteli emlék, amelyre szívesen gondol vissza a szervezet működésével kapcsolatban?

— Ó, hát ilyen sok van, húsz év mégiscsak hosszú idő. Talán a legfontosabb, és azt hiszem, nagy fordulópont volt az egész szervezet életében, amikor aláírtuk az együttműködési megállapodást a KÉSZ-szel. Az anyaországban ugyanis létezik egy hasonló szervezet, mint a KÉK, már jóval régebben, mint mi. Nem is titkoljuk, hogy valahol az ő munkastílusukat vettük át, hoztuk át Vajdaságba. Ez a megállapodás töretlenül létezik, és talán ezt tartom a szervezet egyik legnagyobb sikerének. De természetesen nagyon sok zarándokút áll mögöttünk, melyekről szép emlékeket őrzünk. Azt sem szabad elfelejteni, hogy tartunk lelki és bibliai napokat, amikor a Vajdaság-szerte élő érdeklődők találkoznak egy bizonyos településen. Ezek az összejövetelek mindig nagy örömmel töltenek el.

* A Paulinum diákja volt, később jogi szakközépiskolába járt, majd pedig a Teológiai Katekétikai Intézetbe, ahol hitoktatóként végzett. Milyen szerepet tölt be a hit az életében?

— Gyerekkorom óta jártam ministrálni, talán ez volt az egyik oka annak, hogy olyan elhatározás született meg bennem, hogy esetleg a papi pályán induljak el. Ezután a szemináriumi évek hoztak bizonyos dolgokat az életembe, és rájöttem, hogy talán mégsem ez az én utam. Lehet, hogy egy kicsit sajnálom is a mai napig. Ettől függetlenül nagyon jól feltaláltam magam az életben, és nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Negyvennégy év házasság után a feleségemmel felneveltünk két gyermeket, a mai napig boldogan élünk. De a hittel, a Jóistennel való kapcsolatom megmaradt. Igazából a Jóisten kegyelme az, ami vezet engem a munkámban, a gondolkodásmódomban, az emberekhez való viszonyulásomban. Azt hiszem, nem is tudnám elképzelni az életemet úgy, hogy ne higgyek Istenben, vagy hogy ne ápoljam a kapcsolatot az egyházzal. Úgy érzem, hogy ide tartozom, ez az én életem.

* Volt olyan pillanat az életében, amikor megkérdőjelezte a hitét?

— Igen, amikor elhatároztam, hogy nem haladok tovább a papi pályán. Akkor volt egy mélypont az életemben, amikor még templomba sem jártam, de néhány évvel később úgy éreztem, hogy a lelkemben újra megszólított a Jóisten, és mintha azt sugallta volna, hogy kövessem őt. Ez vissza is hozott a vallásba.

* Mit üzenne annak, aki szeretne a nyomdokaiba lépni, esetleg hitoktató lenni?

— A hit mindig kegyelemből származik. A hitre lehet tanítani, nevelni az embert, de már csak akkor, amikor ő is megérezte ezt az utat. Az a legfontosabb, hogy ha az ember érzi azt a hívást a lelkében, hogy neki ott kell lennie Isten közelében, akkor ne vonakodjon, tegye ezt meg, mert biztos, hogy az élete olyan irányt fog venni, amely számára csak jót hozhat. Hitre senkit sem lehet kényszeríteni. Azt vagy érzi az ember, vagy egyszerűen nem törődik vele. Hogy mit üzennék azoknak, akik hitoktatói pályára akarnak lépni? Nagyon szép és jó tanítani a gyerekeket, de nem könnyű, az biztos. Tény és való, hogy a mai napig találkozom olyan gyerekekkel, akiket én tanítottam. Egy oktatónak nagy élmény, ha a gyerekek emlékeznek és szeretettel tekintenek rá.