Egy nappal öregebb lettem. Tudom, most azt hiszik, hogy olcsón tréfálkozom, pedig esetemben ez komoly igazság: én ugyanis ,,visszamenőleg' lettem egy nappal idősebb! És ezt most, 80. életévem betöltésekor tudtam meg.
Keresztlevélért mentem a napokban a szajáni plébániára. Mondom Pósa Gyula főtisztelendő úrnak, hogy 1927. augusztus 17-én születtem, és azért lettem István, mert a templombúcsú napján, vagyis 20-án, Szent Istvánkor kereszteltek. Mosolyog az atya, amikor megtalálja a nevemet a születési anyakönyvben: nem 17-én, hanem 16-án születtem! A községi anyakönyv viszont 17-ét datál. Most légy okos Domokos! Két oka lehet ennek az eltérő keltezésnek. Az egyik szerint 17-én jegyeztetett be édesapám a községi anyakönyvvezetőnél, a másik pedig az lehet, hogy édesapám előbb betért Sötét Gyuri sarki kocsmájába, és csak némi papramorgó elfogyasztása után ment a másik sarkon levő községházára. Volt, ahogy volt, egy napot tévedni még színjózanon se bűn. Ám a keresztelés napja stimmel, és Szent István király napjára esik.
Miután a plébános beírta a kivonatba a szükséges adatokat, még egy szívmelengető adatot közölt: abban az esztendőben 82 újszülöttet keresztelt ebben a templomban Herresbacher Dénes pápai kamarás. Jó hét évvel az I. világháború és mintegy harminc évvel azután, hogy csaknem 200 lélek elvándorolt Szajánból Bácsgyulafalvára és Felső-Muzslára. Megfeleződött a falu. Még így is 1934-ben nyolcvannál is többen jártunk az elemi iskola első osztályába.
Hazatérve gyorsan föllapoztam a Szaján történetéről szóló, 2000-ben megjelent könyvemet, és mindjárt megtaláltam a falu csaknem 200 éve népmozgalmának táblázatát. Születésem évtizedében (1921--1930) 1700 gyerek született, vagyis évente átlag 170. Igaz, ebből az 1700-ból 4 híján 700-an meghaltak, de ezres maradt a szaporulat. Abban az évtizedben 319 pár kötött házasságot. Ne vegye rossznéven a tisztelt olvasó, de szívet is megterhelő okok miatt ezeket az adatokat nem vetem össze a maiakkal!
Van azonban nekem az utóbbiaknál vidámabb mondanivalóm is. Épp most ünnepelem vadászatom 50. évfordulóját is. Hát nem csodálatos egybeesés? Éppen a napokban kérdezte egyik egykori főgimnáziumi osztálytársam: mit hozott nekem voltaképpen ez az utóbbi fél évszázad. Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy jó egészséget, több száz új barátot, a vadon és a természet mérhetetlen szeretetét és a szakmából eredően is három vadászati világkiállításon való részvételt. Közben öt vadásztársaságnak is tagja lehettem. Igaz, a sors kifürkészhetetlen ,,titka' folytán nem szól már a puskám jó hat éve!? Egy reggelre a jobb, vagyis a célzó szemem ,,nem ébredt föl'! (Most látom, hogy ez bizony nem vidámabb mondanivaló az előbbinél.) No de észak-bánsági szikes földeken nevelkedő gyerekként megtanultam, hogy az életért folyó irgalmatlan küzdelmet nem szabad föladni, bármilyen csapás éri is az embert. Eme ősi intelmekhez tartva magam -- a hódegyházi vadászok szívélyes barátságából -- azóta is természetjáró vadász maradtam.
A nagy természeti változások és a környező falvak magyar lakosságának csökkenése ellenére csodálatos vonzása van ennek az észak-bánsági pusztaságnak. Tavasz végi és nyári napsütésben, ha végigpásztázza az ember szemével a tájat, a messzeségben úgy tűnik, mintha az égbolt összeérve ráborulna a földre. Ez a tündéri látvány csaknem arra ösztökéli az embert: induljon el, és nézze meg, mi van azon túl. Ha elindulna akármelyik irányba, egyszer csak elérné a pusztát övező, jórészt magyarlakta falvak valamelyikét. Dolgos emberekkel, barátságos pásztorokkal, vadászokkal, halászokkal is találkozna. Csodálatosan vonzó a szülőfalum környékét is fölidéző táj, amely dédapáink korában a Szögedétől idáig -- és még túl is -- összefüggő láncolatot képezett -- népességével is. Az itteni ősgyep egy darabkáján boldog gyerekkoromban teheneket meg lovakat legeltettem, de még madarászgattam és pákászgattam is. Megszámlálhatatlan volt akkor még itt a vadréce, szárcsa, meg mindenféle parti és vízimadár. åsszel százával tanyáztak a pusztán a darvak és a vadludak, több tízesével a túzokok (még fészkeltek is). Nagy kiterjedésű nádasok, sásos-zsombékos erek borították az egész tájat. Nemcsak a vadnak, a bujdosó betyárnak is védelmet nyújtottak. Apai nagyapám mesélte, hogy Rózsa Sándor is megfordult ezen a pusztán.
Istenem, hogy megváltozott mostanra ez a táj, a puszta sem a régi már, Rózsa Sándor nem bújhatna el rajta a csendőrök elől, de Toldi Miklós nádi farkasa sem. Még azt is mesélték, hogy egészen az 1900-as évek elejéig darvászok jártak ide Szögedéből és Tápéról: fölszedték az akkor még igen értékes hullatott darutollat, és kiszedték a fészkekből a darufiókákat otthoni nevelésre.
Néhány éve rábeszéltek a hódegyházi vadászok: hozzam el még egyszer rókavadászatra a duplacsövűmet. Elálló puskás voltam egy nádas végénél, Tóth Sanyi közelében. Mondom magamban: legalább lesz, aki lepuffantja a köztük kiugró róka komát. Egyszer csak durr! Sanyi duplájára egy kissé megdobta hátulját a róka, de továbbvitte irháját. Gyorsan én is odapörköltem, ismét megdobta magát, de elfutott. Nézem, hogy ketten is mennek utána, s már hozzák, és elém rakják. Állítólag az én lövésem volt a halálos. Miután gratuláltak, és Gergely Jóska lefényképezett, fölemeltem a vörös frakkost, alig tudtam visszatartani magamat, hogy el ne kámpicsorodjak: akkor már tudtam, ez volt életem utolsó lövése.
Mire a második hajtás elindult, delet harangoztak, több irányból is. Hegyezem a fülemet: a harangok csodálatos összecsengéséből próbálom kiszűrni szülőfalum nagyharangjának szavát. Könnyebb lenne, ha látnám a Szent István nevét viselő templom tornyát. Hiába meresztgetem még élő, de egyre halványuló szemem világát, nem látok már odáig. Szerencsére jó még a hallásom, és a megsaccolt irányból kiveszem a hangját. Hogyisne, hiszen 1941-ig, a nagykikindai magyar főgimnázium beindulásáig, minden vasárnapi és nagyobb ünnepi misére meghúzhattam korombeli cimboráimmal a harangkötelek egyikét. Termetemnél fogva leginkább a kisharangét.
És milyen csodálatos volt most fülnek, léleknek, a sziporkázó napsütésben kissé lefogottan, pianóban jutott el a minden neszre érzékeny vadászfülig az ötszólamú harangszó! Merthogy a pusztát szegélyező Szaján, Magyarpadé, Tiszaszentmiklós, Hódegyháza és Csóka templomának tornyában csaknem egyszerre kondult meg a nagyharang Hunyadi János nándorfehérvári törökverő győzelmének emlékére. Ilyenkor önkéntelenül képződik a gondolat: az elmúlt évezred utolsó századának forgatagában hányszor zúgtak föl ezek a harangok szomorú hanggal, őseinknek, köztük sok jólelkű vadásznak az elmúlását is jelezve. Fenséges gondolatokkal élem át a harangok muzsikáját. Jó emberek, ha most Kodály Zoltán is hallaná ezt a fenséges harangzúgást, megírná-e a délvidéki magyarok utolsó siratódalát?
Csak egy nádszál kellene hozzá, hiszen a kemény tél természetes kottát is képzett a fagyos hólepedőre: csaknem párhuzamosan fekszik mellettem néhány törött nádszál, tövüknél hegedűkulcs formájára kunkorodott sás, a keresztülbaktató nyúl nyoma a hangjegyek jelét viselheti. Csak a dal szövegét kellene odaírni... De hogyan is szólhatna ez első strófáé? Vajon így-e?: ,,Hó hullott a Déli tájra / Nem száll ének szájról szájra...'