Augusztus 29-én lesz 479 éve a mohácsi csatavesztésnek. A történelmi vereség mély nyomot hagyott a magyar nemzet lelkében, hiszen a Magyar Állam először ekkor hullott darabokra az idegen hódítók keze nyomán. Mohács a magyar széthúzás s a bukás szimbóluma is egyben. Ady óta tudjuk, ,,hogy ha van Isten, földtől a fényes égig / Rángasson minket végig. / Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk."
Az elmúlt évek eseményeinek tükrében kérdeztük olvasóinkat: nekünk Mohács kell?
JUHÁSZ BÉLA Nagybecskerek önkormányzati képviselője, Muzslya:
- Igen kellemes érzést keltett bennem az, amit a felvidéki Muzslyán tapasztaltam. Ott egy asztalnál ült a polgármester, a plébános, az iskolaigazgató, a művelődési ház elnöke, s mindazok, akik a faluban számítanak. Akkor azt kérdeztem magamtól, hogy ez nálunk vajon mikor történik majd meg? Bizakodó vagyok azonban, hiszen egymásra vagyunk utalva, ez a mostani állapot hosszú távon nem tartható fenn.
Nemrégiben Balatonmindszenten voltunk, s az ottani polgármestertől megkérdeztem: ,,Ugye mennyire jobb volt, amikor még Kelet- és Nyugat-Németország nem egyesült?" Azt mondta, hogy igen, valóban, mert akkor itt nálunk találkoztak, sokkal nagyobb volt a forgalom. Erre azt válaszoltam: ,,Na látja, ezért nem sikerült a december ötödikei referendum, mert nem is ismerjük egymást." Számomra egyértelmű, hogy a jelenlegi állapot nem tarható sokáig. Remélem ezt a magyar kormány is belátja, s helyzetünket, jogállásunkat mindenkorra rendezni fogja.
HAJNAL Sándor szabadkai nyugdíjas:
- Én azt vélem, kelleni éppen nem kell, de úgy tűnik, hogy a magyarság kisebb-nagyobb ,,Mohácsok" nélkül sajnos nem tud meglenni. Én nem tartom vallásos embernek magam, talán éppen ezért országalapító István királyunkat sem tartom olyan nagyra, mint a magyarság túlnyomó többsége. Hogy miért? Mert ő volt az első, aki fegyvert fogott saját népére, és a történészek számításai szerint a magyar nép legalább egyharmadát legyilkoltatta. Mi volt ez, ha nem egy Mohács? Ezért államalapítóként elismerem őt, de szentként semmiképpen. Mohásként tartom számon továbbá azt is, hogy a XIX. századig Magyarország és Erdély a legtöbbször külön államnak számított, holott csupán összefogásra lett volna szükség ahhoz, hogy egy erős Magyarország létezzen. Példa erre Szapolyai János távolmaradása az igazi mohácsi csatából. Ha ő nem csupán a távolból hallgatja az ágyúdörgést, Mohács nagybetűkkel volna beírva a magyar történelembe mint dicsőséges, törököt legyőző hadjárat. És azután jött még sok apró Mohács. A magyarok egy részének behódolása a törököknek, más részének pedig a Habsburgok mellé állása. Újabb kori történelmünk szégyenfoltjai legalább annyira ,,Mohács-szagúak', mint a már említettek. A XX. században, az I. világháborúban miért nem fordult az osztrák császár és a magyar király ellen a magyar nép, és miért nem maradt ki a háborúból? Akkor nem lett volna Trianon! De ha már így történt, miért hagyták Kun Bélát hatalomra kerülni, és az országra szabadítani a román és a cseh hadsereget? Itt már Orbán Viktornak a tusnádfürdői szavait is idézhetném, de nem szeretném bal- és jobboldalira osztani a magyar politikát. Mindenesetre ,,kis Mohács"-hoz hasonlítanám még Rákosi Mátyás hatalomra jutását, majd Kádár János ugyanezen alapokon nyugvó politikáját, végül a tavaly december 5-ei népszavazást is. Most ugyanott vagyunk, ahol közvetlenül Mohács után voltunk. Úgy érzem, hogy mi magyarok most szakadtunk végképp széjjel. Mintha már csak az anyaország határain kívül élnének magyarok. És itt van még 1956 vérbe fojtása, a magyarság történelmének Mohács utáni leggyászosabb fejezete. István királyunk óta ekkor ontotta ki magyar magyarnak a vérét. Ez a baloldali magyar politika soha el nem évülő szégyene!
NAGYGYÖRGY Zoltán horgosi helytörténész:
- Múltunkat tanulmányozva általában az tűnik fel, hogy a magyarság akkor tartott össze, ha végveszélybe került. Úgy vélem azonban, az összetartás Károlyi Mihály gróf dicstelen közszereplésével, majd Trianon gyalázatát követően megszűnőben van. Mintha a belső árulókkal nem tudna mit kezdeni a nemzet. Látjuk, hogy napjainkban meg december 5-én is kik ágáltak az egységes nemzet ellen. Az is igaz viszont, hogy közöttünk, itt a Délvidéken is sokan megtagadják nemzetüket. A jelek szerint a határon kívül rekedt magyarok közül mi vagyunk a legostobábbak. Sehol ennyi vegyes házasság, ennyi tehetetlen politikus, aki tétlenül tűri, hogy szemünk előtt mennek tönkre műemlékeink, kegyhelyeink. A titói éra nagyon eredményes agymosást végzett, kitörölte belőlünk a nemzeti keresztény értékek iránti szükségérzetet, ennek ellenére nagyon sokan még mindig a külföldi vendégmunkára serkentő titói szabadságot éltetik. Helytörténész létemre természetes hát, hogy Horgos múltja a szívügyem. Fontosnak tartom Horgos kegyurának a családját, a Kárász családnak a történetét bemutatnom, mert meggyőződésem, hogy a múlt ismerete, a tárgyi emlékek megőrzése nélkül kiforgatnak bennünket történelmünkből, hitünkből, és akkor már jövőnk sem lesz. Félő, hogy hamarosan már nemcsak Reök Iván sírját, hanem a Kárász-kúriát sem tudjuk megmutatni.
Az anyagi haszonért képesek vagyunk a természettel is szembehelyezkedni. Horgos környékén mintegy húsz halom volt. Kunhalmokként ismerjük őket. Azonkívül, hogy térképészeti, földrajzi pontokként is szerepeltek, temetkezési kegyhelyek is egyben. Ma már beszántják, árvízkor gátépítéshez, autóút-építéshez hordják szét őket pedig legrégebbi építményeink ezek, melyekkel együtt kellene élnünk. A Felvidéken, Erdélyben és
Kárpátalján is új magyar szobrokat emelnek nemzettársaink, mi pedig azt is veszni hagyjuk, amit őseink emeltek.
SZALAI Viktor szabadkai munkanélküli:
- Még egy olyan méretű veszteség, mint amilyen Mohács volt, nem kell semmiképpen. A népek és nemzetiségek egymás iránt megnyilvánuló gyűlöletének szemtanúi vagyunk nap mint nap, de hogy egy nemzethez tartozók ilyen álnok módon forduljanak szembe egymással, mint az utóbbi évtizedben a magyarok, annak most érezzük csak a hatását. A legelszomorítóbb azonban mégis az, hogy a magukat igazi magyarnak vallók el sem gondolkodnak ezen, meg sem fordul a fejükben az, hogy a történelem esetleg megismétli önmagát. Ha ez így megy tovább, a határon túli magyarság mind odavész, és akik ennek kiváltói, gyászmagyarként térhetnének csak vissza a vesztes csatából. Remélem, megkapnák ugyanazt a büntetést, mint amit az igazi gyászmagyarok kaptak annak idején! Össze kellene tartanunk, együtt továbbvinni, folytonossá tenni a magyar nemzet történelmét, mi pedig ehelyett szép lassan elfogyunk, elveszünk, vagy éppen egy Mohácshoz hasonló csatában bukunk el. Nem kell újabb Mohács, de a veszélye fenyeget...