Mint később megtudtam, az anya és a fiúcska folyamatosan járja Szabadka utcáit, és betér minden nyilvános helyre, ahol melegedni lehet, állófogadások alkalmával pedig falatozni is. Így legalább a fiúcska vacsorájának a gondja el van vetve. Csak aludni járnak haza — olyankor már a takaró melegít. A lurkónak az iskolából hazatérve gyakran korog a gyomra, és hogy elterelje róla a figyelmét, leszalad a játszótérre. Fáj a szívem... Nyilván önök közül most néhányan visszatették a helyére az újságolvasáshoz kikészített ropogtatnivalót — de ne tegyék! Hiszen nem az a baj, hogy önöknek van mit enniük, hanem az, hogy ennek a csonka családnak nincs. Pedig hát mi mind egyenlők vagyunk, csak ugye mindig vannak, akik egyenlőbbek. Nem olyan régen jöttem rá, hogy vannak a világban dolgok, amelyeket el kell mondani, amelyek mellett nem szabad szó nélkül elmenni. Azért mondtam el most ezt történetet, mert hiszem, hogy önökben, kedves Olvasók, még van emberség, és együtt éreznek velem — ha csupán egy pillanatra is, de meghatódnak és elgondolkodnak soraimon. Ez már csak azért is fontos volna, mert hamarosan jön a pezsgőzés, valamint a józanodás ideje.

Eddig még sohasem készítettem számvetést. Sosem fordult elő, hogy elgondolkodtam volna a hibáimon, azon, hogy mit rontottam el. Gyónni is csak kétszer voltam. Először elsőáldozásra készülve, majd a következő évben, december huszonharmadikán, de csupán azért, hogy hittanosként az éjféli misén karácsonyi csomagot kaphassak. Ha maholnap elmennék a templomba megbánni a bűneimet, tíz miatyánkot sem volna elég elmondanom, hogy bűnbocsánatot nyerjek. Talán ha egy álló hétig ismételném az üdvözlégyet, akkor esetleg feloldozást nyernék. Mea culpa, az én vétkem, mea culpa, az én hibám.

Nemrég történt, hogy egy budapesti írópályázaton sikerrel szerepeltem. A magyar dráma napján Thalia Váci utcai szentélyében, a Pesti Színházban egy másfél órás előadás keretében az én papírra vetett gondolataim is elhangzottak. A Színház és Filmművészeti Egyetem végzősei — akiket eddig csak tévéjátékok és mozifilmek kisebb-nagyobb szerepeiből ismerhettem — ezúttal a Kern András által is koptatott deszkákon játszottak el egy több munkából összeállított darabot, mely a Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim téma köré fonódott. Boldog voltam, hiszen az általam írt, a három bácskai barát történetéről szóló drámarészlet már nemcsak azon a néhány élettelen papírlapon létezett, amire ráírtam. A Pesti Színház nézőterén mintegy ötszáz néző tapsolt, és éltette a darab szerzőit, közöttük engem is. A munkám elküldése előtti éjjelen az esélytelenek nyugalmával ültem íróasztalomhoz. Kissé sietve, fáradtan gépeltem — nem volt sok időm, mert másnap még a Pesti gyorsot is el kellett érnem, mert András barátom várt rám. Miután beért az „expressz” az állomásra, Bandi megrótt, merthogy a szerelvénytől leszállva a Nyugati pályaudvar bejáratához siettem, ő pedig a vágányok mellett várt. Nem érkeztem meg, mondta csalódottan, amikor meglátott. Ő ugyanis azt akarta, hogy megérkezzem, hogy miután csomagom az állomás macskaköveit érinti, ő fogadjon, hogy tudassa: megjöttem. Egy kézfogással és közös szülővárosunkból, Szabadkáról magammal vitt mezőségi széllel, porral kárpótoltam. Ott Pesten, a Pesti Színház színművészei méltatták a szövegemet. Kiemelték, hogy olyan, mint egy múzeumi szép kép, amit sokáig csodál az ember, valamint hogy jól használom a kocsmai dramaturgia elemeit. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a szereplők az élet dolgiról italozás közben beszélgetnek. Jól itatom a figuráimat, állapította meg Kovács Krisztina fődramaturg. E drámaszöveg az oly sokszor emlegetett nagyapám, Agárdi Gyula emléke előtti tisztelgés jele is. Minden, amit a kávéházi életről tudok, azt őtőle tudom, a majd húsz évvel ezelőtt mondott meséiből. Ezért örökre hálás leszek neki, és talán éppen azért emlékezem rá olyan gyakran, mert elment, mielőtt megköszönhettem volna azt a szellemi kincset, amelyet örökül hagyott rám.

Kicsit vonakodva írtam le önöknek a saját művem keltette belső érzéseket, mert jól tudom, hogy az öndicséret milyen. Mégis megtettem, mert gondolataim papírra vetése közben eszembe jutottak építészmérnök barátom szavai. Áron csupán annyit mondott, amikor elújságoltam neki sikeremet: megtaláltad az ösvényedet. Igen, megtaláltam az utat, ráléptem, és már csak nézem, ahogyan elballag mellettem az idő — bár lehet, hogy nem is az idő rohan, hanem mi sietünk, kedves Olvasók.