Amit átélünk, érzünk és értékelünk, mérünk és összerakunk, beosztunk és tervezünk, tudunk róla, de nem befolyásolhatjuk: az idő. 45 éve értünk felnőttkorunk peremére, leérettségiztünk. Félhomályba vesző évek tiszta képei akár 45 percnek is tűnhetnek, nem feledhetőek, meghatározóak. 45 perc, mint egy, a hatvanas években kincsként kezelt bakelitlemez zenetartalma, újszerű, illúziókeltő, magával ragadó.

Az elmúlt idő helyrerakta életünk apró darabjait. Értelmet nyert a megtett út, mely sokszor fontosabb, mint a vágyott cél. Már tudod, mi volt helyes, mit nem mondtál el soha, miért küzdöttél sokszor a semmiért, kik maradtak a barátaid. Bölcsebbek lettünk, őszülő halántékkal, de ugyanazzal a fiatalos szívvel.

A találkozóra nem hozzuk társként a beletörődést, az esetleges csalódottságot és a mindennapi gyógyszereket. Helyettük jönnek az elmúlt idők érdemes és fontos percei. Véletlenül biztosan lesz nálunk néhány fénykép kócos kiskölykökről. Ők már egy következő generáció, ismerős vonásokkal, olyan lelkülettel, mint amilyen nekünk volt. Nem fog szó esni a régi idők csalhatatlan vezetőiről, a mindenhez alkalmazkodókról, a minket óvó szolgálatokról, mert ezek most is ugyanazok. Nem beszélünk városunk változásairól, mert Szabadkát jobban szeretjük olyannak látni, ahogyan bennünk megmaradt. Rezignáltan sem beszélünk a nyugdíjunkról, mert apróságokkal nem érdemes foglalkozni.

Ünnepelni megyünk azzal a méltósággal és tisztességgel, amelyre tanáraink oktattak bennünket. Életünk bakelitlemezén már a B oldal forog. Ezen az oldalon már érzelmes, régi dalok szólnak, melyektől néha könnyes lesz a szemünk. Tudjátok, nekünk még lehet és kell tervezni. Alig öt év, és kerek évfordulót fogunk ünnepelni együtt, mindannyian.

Istenem, tartsd meg sokáig a IV. f osztályt!

Tisztelettel: dr. Milánkovits István