A húsvéti reggel legelső mondata nem a „Krisztus feltámadt!” volt. Nem is a „Békesség nektek!” Hanem ez: „Ne féljetek!” Az angyal ezekkel a szavakkal fordult az üres sírhoz érkező asszonyokhoz.

Nem véletlenül. Mert a feltámadás örömhíre nem a biztos talajon állókhoz szólt először, hanem azokhoz, akik a legnagyobb veszteséggel, fájdalommal, kétséggel és — igen — félelemmel néztek szembe.

A húsvét a hit és a remény ünnepe, de sokak számára a legnagyobb akadály e remény megélésében éppen a félelem. A félelem természetes emberi érzés. Evolúciós szempontból fontos szerepe van, hiszen megvéd a veszélytől, segít túlélni. Ám amikor a félelem már nem a valóságos veszélyekre adott egészséges válasz, hanem egy belső állapot, mely megbénítja az embert, akkor már nem segít, hanem korlátoz.

Fotók: Szalai Attila

A félelmeink sokszor a jövőtől való szorongásból fakadnak: Mi lesz velem? Mi lesz a munkámmal, az egészségemmel, a kapcsolataimmal? Vagy a múltból: Mi derül ki rólam? Elég vagyok-e? Sokan belül hordoznak gyermekkori félelmeket, elhagyatottságot, kirekesztést, melyek újra meg újra előjönnek különböző helyzetekben. Elmondhatjuk, hogy a XXI. századi ember egyik leggyakoribb kísérője a félelem. A COVID-járvány után különösen megszaporodtak a szorongással kapcsolatos mentálhigiénés problémák. A félelem ma már nemcsak egyéni, belső érzés, hanem kollektív tapasztalat is. És ha nem is mindig tudjuk megfogalmazni, miért szorongunk, mégis érezzük: valami feszül bennünk.

A WHO 2022-beli jelentése szerint az emberek több mint 25%-a tapasztalt a világjárvány óta fokozott szorongást, depressziót vagy félelmekkel küzdő mentális állapotot. A társadalom egészét áthatja a bizonytalanság élménye. Sokan úgy érzik, hogy az élet kiszámíthatatlanná, az emberi kapcsolatok törékennyé, a jövőkép pedig homályossá vált.

A félelem evolúciósan hasznos túlélési reakció, hiszen veszély esetén mozgósítja a szervezetet. Az agyban működő limbikus rendszer — főként az amigdala — feladata, hogy felismerje a veszélyt, és harcolj vagy menekülj üzemmódba kapcsolja az embert. Ez a fajta készenléti állapot rövid távon segíthet, de ha tartóssá válik, kimeríti a testet és a lelket. A félelem ha állandósul, megbénít, elszigetel, hosszú távon romboló hatásúvá válik. Éppen ezért fontos, hogy ne csak biológiai, hanem lelki és spirituális szempontból is foglalkozzunk vele.

„Ne féljetek!” — több mint bátorítás

A húsvét nem egy minden rendben van üzenet, hanem egy nem vagy egyedül üzenet. Jézus nem tűnt el, hanem feltámadt — és az első szavai tanítványaihoz ugyanezek a bizalomteljes, bátorító szavak voltak: „Ne féljetek.”

Az Újszövetségben többször is elhangzik ez a felszólítás, de talán mégis meglepő, hogy az egész Biblia egyik leggyakrabban ismétlődő mondata éppen ez: „Ne félj!” A Szentírás kutatói szerint 365 alkalommal szerepel ez a kifejezés a Bibliában — mintha minden egyes napra jutna egy ilyen üzenet. Isten tudja, hogy az emberi szív hajlamos a szorongásra. Nem elítéli a félelmeinket, hanem megszólít bennük. Jézus feltámadása után is így köszönti tanítványait: „Békesség nektek! Ne féljetek!” (Lk 24,36—38). A hit egyik legmélyebb tapasztalata tehát nem az, hogy megszűnnek a félelmeink, hanem az, hogy nem maradunk egyedül velük.

A hit nem csupán dogmatikus tételrendszer, hanem egzisztenciális bizalom: lehet továbbmenni akkor is, amikor nem látok mindent tisztán. Amikor a lélek szorong, gyakran nem logikus érvekre van szüksége, hanem kapcsolatra. Valakire, aki jelen van. A húsvét éppen ezt adja: jelenlétet, kísérést, reményt. Ekkor a tekintet már nem a sötétségre, hanem a fény lehetségességére irányul. A hit ebben az értelemben nem a biztos válaszok birtoklása, hanem a jelenlét elviselése az Isten oldalán, aki már járt az éjszakában.

Nem félelemmentesség, hanem jelenlét a félelemben

Sokan úgy érzik, ha igazán hívők lennének, nem félnének. De ez tévedés. A hit nem félelemmentességet jelent, hanem irányt — egy kapcsolatot, amely nem hagy egyedül akkor sem, amikor emberileg nincs minden rendben; azt, hogy a félelem ellenére is van, akiben bízhatunk. A keresztény ember nem azért nem fél, mert minden körülménye ideális, hanem mert tudja: van egy kapcsolat, mely akkor is hordozza, amikor minden más összeomlik.

Mentálhigiénés szempontból fontos, hogy nem a félelem nélküli ember a cél. Hanem az, aki megtanul élni vele. Akinek van belső tartása, van kapcsolata, hite, amely átvezeti a szorongáson. Ahogyan a pszichológiában is mondjuk: a szorongás csökken, amikor elkezdjük elfogadni, hogy szorongunk — és mégis továbbmegyünk. Ez a húsvét üzenete is: a halál után is van tovább. A bezártság után is van nyitás. A sír után is van élet.

Viktor E. Frankl, a holokausztot túlélő osztrák pszichiáter úgy fogalmazott: „Ha van miértünk, elviselünk szinte bármilyen hogyant.” A szenvedés, a veszteség vagy a félelem akkor válik elviselhetetlenné, ha elveszítjük az értelmet mögötte. A hit éppen ezt adja vissza: egy távlatot, mely túlmutat az aktuális nehézségeinken. Nem csupán magyarázatot, hanem reményt is.

Ugyanez igaz a félelemre is. Ha van egy miért?-ünk — azaz egy cél, egy remény, egy isteni jelenlét, melyben bízhatunk —, akkor elbírjuk a hogyan?-t, azaz a nehéz körülményeket is. A keresztény ember számára Jézus nemcsak példa, hanem társ is: nemcsak azt mutatja meg, hogyan lehet szenvedni, hanem velünk is szenved, és velünk is támad fel.

A húsvét igazi öröme: van, aki átvisz a félelmen

A húsvét lényege éppen ez. A sír, melyhez az asszonyok érkeznek, első pillantásra az elveszettség helye. De amikor az angyal így szól: „Nincs itt, feltámadt” — hirtelen minden átértelmeződik. Az üresség már nem a veszteség jele, hanem a remény forrása. A feltámadás azt szimbolizálja, hogy van tovább — nemcsak a halál után, hanem a félelmek után is.

A húsvéti történet tehát nemcsak vallásos mese, hanem mélyen emberi tapasztalat is: a veszteség, a sötétség és a félelem helyén megszülethet valami új. De ehhez idő, bizalom és nyitottság kell. Nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy befogadjuk ezt a reményt. Elég annyi: jelen vagyunk. Akár félve, akár keresve, akár összetörten — de nyitott szívvel.

A belső biztonság — mentálhigiénés szempontból

A mentálhigiénés megközelítés egyik kulcsfogalma a belső biztonság. Ez nem a külső körülmények stabilitásán alapul, hanem azon a tapasztalaton, hogy valaki hordoz engem, még akkor is, amikor én magamat nem tudom tartani. Aki ezt a belső biztonságot megéli, az nem a félelem hiányában él, hanem annak ellenére is képes cselekedni, dönteni, kapcsolódni. A pszichológia ezt nevezi rezilienciának, azaz lelki ellenálló képességnek. Ez nem veleszületett adottság, hanem fejleszthető képesség — és a hit gyakorlása ebben is segít.

Éppen ezért bátorítok mindenkit egy kis húsvéti gyakorlatra. Egy csendes reggelen vagy éppen az ünnepi miséről hazafelé sétálva érdemes néhány percre megállni, és befelé figyelni. Tegyük fel magunknak a kérdést: Mitől félek most a leginkább? Mi az, amit ennek ellenére is meg tudok tenni? Mi vagy ki az a belső erőforrás az életemben — hit, kapcsolat, tapasztalat —, amelyre támaszkodhatok? Lehet, hogy meglepődünk a válaszokon. Mert lehet, hogy ott van bennünk az a feltámadás, amelyet eddig észre sem vettünk. Egy barát, aki még mindig mellettünk áll. Egy emlék, mely erőt ad. Egy ima, mely még mindig megszületik a szívünkben. Egy remény, melyet nem sikerült eloltani.

A húsvét nem a tökéletes, rendben levő emberek ünnepe. Hanem azoké, akiknek van bátorságuk keresni. Akik mernek félni, de nem hagyják, hogy a félelem irányítsa az életüket. Azoké, akik vágynak a fényre, de még botladoznak a sötétben. Azoké, akik hallják az angyal szavát: „Ne féljetek!” — és bár még nem látnak mindent tisztán, mégis elindulnak. Mert valami bennük azt súgja: a történetnek nincs vége.

„Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31) — írja Szent Pál. Ez nem naiv optimizmus, hanem mély belső meggyőződés. Aki ezt hordozza, nem félni fog, hanem élni. És ez a feltámadás valódi ünnepe.