A becskerekieknek van mivel büszkélkedniük a magyar zenekultúra terén, hiszen a Béga menti város volt az első, amelyet még a XVI. század elején dalban megénekeltek (!). Gyakran elő is hozakodnak e kétsoros kis daltöredékkel, „folkórforgáccsal”, melyet Pominóczky Fülöp (Philippus Pomynocky) minorita szerzetes jegyzett le gótikus korálhangjegyekkel egy latin nyelvű vallásos kézirat belső borítójára (Manuale Cuiusdam Fratris Ordinis Minorum).

E tizenhatodrétű papírkézirat 235 levél terjedelmű, s a XVI. század első harmadából származik. Szinnyei szerint 1515—20-ból. A szakirodalom úgy tartja, hogy ez az első magyar népdal, melyet hangjegy kísér, s melynek dallamát is ismerjük. Örömünkre szolgál, hogy ez éppen Nagybecskerek város nevét foglalja dalba. Az első magyar nyelvű, kottás zenei emlékünkben egy falusi bátya megmutatja utat kereső urának, hogy merre kell mennie.

A két sor eredeti írásmód szerint az alábbi:

Batya, Batya, melly az wt bechkerekere

Vram, vram ez az wth bechkerekere

Vagyis, mai olvasata szerint:

Bátya, bátya, mely az út Becskerekére?

Uram, uram, ez az út Becskerekére.

A dal kottája

A kutatók arra ugyan nem derítettek fényt, hogy annak idején miért éppen a Nagybecskerek felé vezető út iránt érdeklődött valaki dalban, ám annak ténye már önmagában bizonyítja, hogy a XVI. század elején (Dózsa György idejében és a mohácsi csata körüli években) Bánátban fontos hadi, gazdasági és zarándokút lehetett a Becskereken átvezető. S ha történetesen nem is Nagybecskereken keletkezhetett, de a várost tematizálja, és joggal feltételezhető, hogy itt a déli végeken egykor dúdolgatták és énekelgették az erre vetődő, átutazó katonák vagy zarándokok, a helyes útirány után tudakozódva. Egyesek szerint lehetséges, hogy a Becse és Becskerek közötti térségben született, a nép ajkán, hiszen lejegyzője, Pominóczky Fülöp akkortájt a becsei minorita kolostor lakója volt.

Tény, hogy magyar szövegű írott vagy nyomtatott zeneemlékünk a XVI. század előtti időből egyetlenegy sincs. A zenei írásbeliség odáig csakis az egyház hivatalos könyveiben jelentkezik.

Ezzel kezdődött el voltaképp a zenekutatók számára az írott emlékek kora.

Egyes kutatók (Bognár Péter és Horváth Iván) szerint a Pominóczky-nóta feltehetően valamilyen gyerekjátékhoz kötődő mondóka is lehetett, amelyhez hasonló műfajú szöveget nem ismerünk a XVI. század végéig.

Mint Petneki Áron írja, a középkori zarándoksággal kapcsolatosan, a középkori ember sokkal nyitottabb volt, mint a mai, és sokkal inkább rá volt szorulva a kapcsolatokra. Akkortájt ugyanis a betegség és az öregség mellett az utazás veszedelmei jelezték a legbiztosabban a halál közelségét. Aki az idő tájt hosszabb utazásra szánta rá magát, annak tanácsos volt előbb otthon rendezni az ügyeit, sőt nem ártott végrendelkeznie sem. Zarándokút esetében célszerű volt, ha az illetőt a püspök is megáldotta.

Ez a Becskereket megnevező, négyhangnyi terjedelemben mozgó dallamtöredék nyitja meg a feljegyzett magyar énekek sorát, s a bejegyzést tartalmazó (M. 5, V. 14 leltárszámú) Pominóczky-kötet a gyulafehérvári Batthyány-könyvtárból került elő, valamikor a XIX. században. Veszely Károly adott róla elsőként hírt a Gyulafehérvári Füzetekben (1861). Veszely prépost-plébános volt az, aki fellelte a magyar zeneirodalom „Halotti beszédét”, legrégibb emlékét. (Meglelésével kapcsolatosan Szent-Gály Gyula úgy tudja, hogy a Batthyány-könyvtár rendezése alkalmával dr. Varjú Elemér másolta le.)

Márki Sándor egyik tanulmányában feltételezi (miután a dallam és a szöveg folytatása nem maradt ránk), hogy ez a Becskerek felé vezető út iránt való tudakozódás esetleg pajkos nóta is lehetett, sőt akár históriás ének is. Mégis, úgy tűnik, hogy hitelesebb Szigeti Kilián meglátása, hogy „olyan Benedicamus-kontrafaktum (paródia) ez, mely inkább a lejegyző pillanatnyi, játékos ötlete”.

Nagybecskerek a XIX. század derekán

Elterjedtségéről, közismertségéről sajnos nincs bővebb adatunk. Mint ahogyan azt is fájlalhatjuk, hogy nem kerültek elő, nem maradtak fenn az ennél korábbi zenetörténeti emlékek, amelyek egykor bizonyosan léteztek. Siklós Albert magyarázza: „Ne csodálkozzunk azon, hogy ha a tizenhatodik század elejéig semmi sem maradt ránk mindabból, amit a honfoglalás óta hegedősök, igricek, lantosok, trufátorok énekeltek s nem ismerjük azoknak a táncoknak dallamát sem, melyekre az Árpádházi és Vegyesházi királyok korában lejtettek.

Kótát írni akkoriban csak az egyházatyák tudtak, akik természetesen egyházi dallamokon kívül nem tartottak mást érdemesnek lejegyezni, legkevésébé azokat a melódiákat, melyekre híveik a szerintük erkölcsrontó népi táncokat járták.”

Az a népdaltöredék, amelyet Mohács fenyegető közelségében Pominóczky Fülöp minorita szerzetes jegyzett fel középkori hangjegyírással, a magyar zene legelső írott emléke. Ez az igénytelen népi daltöredék lesz később az alap, amelyre a magyar zeneművészet tartópillérei kerülnek.

A letűnt századok mostoha életkörülményei, a törökkel való harc meg a gyakori pusztítás a déli végeken csaknem nyomtalanul eltüntették nemcsak az egyházi, hanem a világi zenetörténeti emlékeinket is. S ami abból fennmaradt, az is máshová vándorolhatott, lehetséges, hogy még mindig lappang és feltárásra vár. A XVIII. század elejétől a töröktől felszabadult vidék múltjában a (sikeres és sikertelen) betelepítések évtizedei következtek, a korábban csaknem lakatlan vidék újbóli benépesítésére irányuló nehéz, gondterhelt munka. Ez a korszak is fehér foltja Nagybecskerek zenetörténetének, s csupán a XVIII. század végétől a déli megyéknek (így Torontál megyének is) az anyaországhoz való (1779-ben történt) visszacsatolása teremtett stabilabb, intézményesebb feltételeket a művelődési élet, azon belül a nagybecskereki magyar zenei élet fejlődésének is. A XVIII. század végétől a megyeszékhely szerepét betöltő városban a rendszeresített megyegyűlések vidéki tagjainak (néha többnapos) időzése, az esetleges főispáni vagy alispáni beiktatási ünnepségek meg az időnként napirendre kerülő választási hadjáratok teremtettek igényt a nagyszámú vendégsereg, megyebizottsági tag vagy más jellegű egybesereglett tömeg szórakoztatására. Felismerve ennek szükségét, nemcsak a város, hanem a megye elöljárói is azon fáradoztak, hogy (a reformkortól kezdődően) alkalmi vándorszíntársulatok szerződtetésével meg képzett zenészek, zenekarok vagy cigánybandák alkalmazásával megfelelő módon szórakoztassák a nagyszámú vendégsereget.

A becskereki magyar zenei életnek éppen az 1830-as évektől indult be egy újabb korszaka, amelynek fő jellemzője (a korábbiaktól eltérően) annak folyamatossága volt, valamint a minőségi, sokszínű zenei produkciók, jeles zenészek és előadóművészek szerződtetése.

Az akkor mintegy 15 000 lelket számláló Becskereket mint többnemzetiségű mezővárost (egyharmad-egyharmad arányban) magyarok, szerbek és németek lakták, s a szoros együttélés és a sokrétű kulturális kölcsönhatás miatt néha nehéz különválasztani, hogy egyes zeneszerzők és művészek hová sorolhatók. E besorolást külön nehezítik a korabeli névmagyarosítások is, így többször találkozunk olyan alkotókkal, akiknek produkciói nem egyértelműen a becskereki magyar zenei élethez tartoznak, hanem a szerb, német vagy zsidó zenei élethez is kapcsolódnak, akár a zenemű jellege, akár az illető zeneszerző nemzetisége miatt.

Irodalom: Pintér Jenő: Magyar irodalomtörténet (elektronikus forrás: ITT, letöltve: 2022. júl. 29.); Petneki Áron: Advenae et peregrini. Utazás és zarándokság a középkori mentalitástörténetben. Századok, II. 352.; dr. Major Ervin: A magyar dal. Molnár Imre: A magyar muzsika könyve, Budapest, 1936, 191.; Márki Sándor: Dósa György 1470—1514. (Magyar Történelmi Életrajzok). Budapest, 1913, 439—440.; Szent-Gály Gyula: A mi nótáink. Függetlenség, 1907. márc. 5.; Siklós Albert: Régi magyar muzsika. A Zene, 1936/7., 108.; Kodály Zoltán: Néprajz és zenetörténet. Ethnographia, 1933/1—2. sz., 4—15.; Szabolcsi Bence: A magyar zenetörténet kézikönyve. Második, átdolgozott kiadás. Bp., 1955, 14—15.; Szamosi József: A nemzeti önismeret útja. Látóhatár 1954/3. sz. 270—276.