Nem könnyű, de nagyon szép munka falun, kis községben lelkesen, áldozatkészen ,,szítani a lángot”, életben tartani a műkedvelő mozgalmat, szárnyaltatni azt, újra színpadra hívni a fiatalokat és a veteránokat, bár néha még a fáradozásért járó csekélyke elismerés is elmarad - A bácskertesi Molnár József amatőr rendező azonban nem adja fel: mindössze tizenhét évesen lépett fel először a deszkákra szülőfalujában, amikor még minden esti mese így kezdődött: ,,...akkor bemutattuk a Cigány című népszínművet, és megtudtuk, hogy a színház nem egy tündérvilág, hanem kettő" - Évekig, évtizedekig az első sorban: leggyakrabban operettekkel és népies, amolyan romantikus, magyaros, idilli darabokkal.
Emlékeim filmjét pergetve rájövök, hogy errefelé, a napszítta Bácskában nagyon kevés ,,hegedűs” mászott fel a ,,háztető"-re, nagyon kevesen tudták, hogy a magyar amatőr színjátszók útja a színpadra vezet, hogy az egykori nagyúri és elvtársi mulatságok árnyékában, amíg mások fülig merültek az élvezetekben, tenni kellett valamit a magyar színházkultúra felvirágoztatásáért. Tenni kellett akár egy csacska vígjátékkal, a Liliomfival vagy a Bubussal, akár egy romantikus, idilli operettel, a Csárdáskirálynővel vagy a Mágnás Miskával, akár egy drámával, az Üvegfigurákkal vagy az Antigonéval, akár egy szavalattal arról, hogy ,,itt élned és halnod kell”. Ma is hajlamosak vagyunk illúziókat kergetni, nosztalgiázva kérdezni: hol van az a nyár? - ami egyébként soha nem létezett, s amiről mégis humorral, szerelemmel dalolva emlékezünk, ábrándozunk, és végül át is suhan a szívünkön.
Szakértelemre és nagy-nagy lelkesedésre égetően szükség volt mindig. Nem távcsővel követtük/követjük Izelle Károly, Kiss László, Molnár József, Lőrik Gizella, dr. Pfaff Mihály, Fehér Ferenc, Györfi Sándor és a többiek munkáját, azokét, akik a rivaldáról sugároztatják/sugároztatták széjjel a vajdasági éjszakába a magyar szót, a magyar igét. Hol félhomályban, gyakran töksötétben, ritkábban fénycsóvában dolgozhattak, szervezhették meg az előadásokat, megbecsülést nem is remélve. De tudtak és tudnak ma is jó hangulatot teremteni társadalmunknak abban a rétegében, amelynek megfelelő közérzete a színpadról, a pódiumokról szétszikrázva jótékony hatással lehet mindannyiunk egyébként keserves életére.
Ők néhányan nem rontanak sohasem a falnak. Építik azt - mármint a falat, amely megvédi a közösséget az ártó szándéktól. Ezt tette, ezt teszi most is Molnár József, a bácskertesi, ha úgy tetszik: kupuszinai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület amatőr rendezője és színésze. Nem vethető meg - ezt senki sem merte megtenni - a ,,Bácskertes-jelenség”, csak dicséret illeti őket és szellemi vezérüket, Molnár Józsefet, aki mindössze tizenhét évesen merészkedett fel először a színpadra. Unalmas közhely, ha leírjuk, hogy Bácskertesen hagyománya van az amatőr színjátszásnak, de azt kötelességünk szóba hozni, hogy ebben a faluban, amely talán még ezer lelket sem számlál, ezelőtt nyolcvanhat esztendővel a műkedvelők színre vitték a Cigány című népszínművet, s attól a naptól kezdve itt mindenki színházasdit akart játszani. Nem fényes palotában zajlott le akkor a bemutató, de fénylő szemek kísérték a színjátszók minden megmozdulását. Ma már szép legenda a bácskertesi két ,,tanító bácsi”: id. és ifj. Sturcz József munkássága. Ma a legendát az utód, a tanítvány, az ötvenvalahány éves rendező teremti, foggal-körömmel küzdve a mozgalom megmaradásáért. Molnár József színjátszóit minden évben elvitte a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Fesztiváljára, csupán 2006-ban maradtak távol a rendezvénytől.
Molnár Józsefből, a színészből dörzsölt rendező lett. Színészként is kiváló volt, egy szereplő, akire mindig számítani lehetett, számítani lehet ma is. A fejlődés természetéből következett, hogy minden dolog tökéletesedni vágyott. Molnár József felmerészkedett a ,,fedélzet"-re, hogy a társulat és a saját eszközeinek, lehetőségeinek mind teljesebb elsajátítására törekedjék. A faluban időnként két színjátszó csoport is működött (a másikat Dienes Mihály vezette). Tudjuk, hogy Molnár József hívó szavára Bácskertes apraja-nagyja a színpadra szökken, megvarrják a kosztümöket, díszletképeket állítanak fel - szívük egy célért dobog: örömet szerezni a közönségnek. Mindenki díjmentesen dolgozik itt ősidők óta. Nem tartott sohasem igényt fizetségre Molnár József sem. A gyümölcs az évek során megérett a kertjében - gyümölcstermelő is -, de megérett az a másik gyümölcs is, a munka gyümölcse a színpadon. Tudtommal Molnár József legnagyobb sikerét az örökzöld Csárdáskirálynővel aratta, az előadást bemutatták az amatőrök karneválján, Nagykikindán, díjakat is nyertek, látta ezt a tiritarka karnevált Újvidék, Bezdán, Péterréve, Szabadka, Bácsfeketehegy, Kishegyes, Becse, Zombor, Szilágyi, a magyarországi Siófok és Hercegszántó közönsége, s a siker kovácsa, a rendező, Molnár József tudja, hogy társhordozója, megőrzője annak a szellemnek, amely a mítoszt megalapozta. Molnár József egyéb műfajokba is belekóstolt. Középiskolásokat, egyetemistákat, földműveseket és munkásokat vezényel a színpadra, a ,,hajó"-ra, merthogy ,,Hajózni kell!”.
Molnár József legértékesebb díját mindig a közönségtől kapja. Bácskertes és a tartomány közönségétől. Beépíti életét, tehetségét a színpadi alakokba. Valószínűleg ő is tudja: a színjátszás záloga végtére is egyszerű: Jót és jól - ebben áll a nagy titok, s ezt a titkot Molnár József eddig már többször fejtette meg. Jót csinál, és azt jól csinálja. Folytassa hát, Jóska!...