Minden egyes voks számít, hiszen a tenger is cseppekből áll. De hogyan is áll az EU, miről folyik a kampány, és mit sejtet? A politikát lehet szeretni meg nem szeretni, de a sorsunkra mindenképp hatással van.

EU — a széthangoltság állapota

Régen az európai birodalmak összehangoltságát a zenekarokhoz hasonlították, és abban hittek, hogy az a jó, ha együtt tudnak működni, összhangban, ezért a birodalmak „koncertjéről” beszéltek. Ez az összhang persze nem tarthatott örökké, és az is igaz, hogy Európa ma már nem néhány birodalom összehangoltságán alapszik, noha nem ártana, ha az USA, Kína, India és Oroszország összhangban „koncertezne”.

Az EU-ról ma sok minden elmondható, az viszont nem, hogy összhangban van. Disszonáns, sőt, fals hangok jellemzik, miközben sokan elszakadtak a realitástól. Ezen változtatni kell. Hogy vannak viták, az persze nem rossz, de akkor már igen, ha előre el vannak döntve a kérdések, és a vita csak egy álca, mely mögé el lehet bújni azt mutatva, hogy milyen nagy a szólásszabadság. Brüsszel a lobbisták Mekkája, és az EU-képviselőket mindenre, illetve mindennek az ellenkezőjére is megpróbálják rávenni a baktériumoktól a bálnákig, az Antarktisztól Alaszkáig. Ezenkívül néhány súlyos törésvonal is tapasztalható, mely elsősorban gazdasági jellegű, de a térségünk szempontjából az a legfontosabb, hogy a Balkán és Közép-Európa ne legyen átjáróház, valamint az is, hogy a migráció kérdését értelmesen kezeljék. (Ahogy Orbán Viktor fogalmazott: segítséget vinni oda, ahova kell, és nem a bajt hozni ide.) Az is jó volna, ha a gazdaság a tisztességes munka becsületes elvégzésén és annak tisztességes megfizetésén alapulna. Mindez egész Európának is jó lenne. Az unióra szükség van, ha az országok megtalálnák a megfelelő együttműködés módozatait, és az Európai Parlament jelentősége, tekintélye is növekedhetne. De ez akadályokba ütközik, amin változtatni kell.

A ködösítés retorikája, a politikailag korrekt (PC) beszéd

Ha lett volna a PC-nek lánykori neve, akkor az az illem, a jómodor, a diplomatikus megfogalmazás, a tiszteletteljes beszéd lehetett volna. Eredeti értelmében a PC is azt jelentette, hogy senkit ne érjen sérelem azáltal, ahogy beszélnek róla. A PC azonban megváltozott, és mára nemcsak a beszédet meg a gondolkodást torzítja, hanem a valóság percepcióját is. Így az egyik legfontosabb oka lett annak, hogy a politikusok elbeszélnek egymás mellett, illetve hogy sokszor nem lehet érvényes kijelentéseket tenni a valóságról. Mindemellett módot ad a szavak kiforgatására, illetve a velük való visszaélésre is. Például amikor valakire ráragasztják a szélsőséges címkét, az már a kizárás, a megsemmisítés, a nevetségessé tevés, a marginalizálás igényét jelenti a PC nyelvén. Ezenkívül a PC-ben sokan összemossák az országok között legálisan mozgó embereket a határt igazolvány nélkül, nem előírt helyen átlépőkkel. A legnagyobb baj viszont az, hogy ma a PC-beszéd akadálya annak, hogy problémákat nevezzenek a nevükön, illetve megvitathassák őket. A gondokat — a pontos megfogalmazásuk hiányában — nem lehet megoldani. A PC szószólói gyakran használnak sértő szavakat is, holott csak arról beszélünk, hogy más a helyzet az egyik helyen, mint a másikon, ez okból más megvilágításban látjuk a dolgokat. Ezért kell(ene) minden félnek nyíltan kifejtenie a véleményét, mert így érthetnének szót egymással. Ráadásul a szabad beszéd, a szabadság megnyilvánulása az egyik legfontosabb értéke Európának. A valódi vita halála pedig az, amikor a vitázók egymást minősítgetik.

Európában elvárásnak kellene lennie, hogy a polgárok szabadon gondolkodhassanak és beszélhessenek, persze senkit sem sértve. Mégis úgy tűnik, hogy a jelenlegi Európai Parlament ezt a jogot igyekszik relativizálni, és megvonni tőlünk. Ezt pedig jó lenne megakadályozni. A vajdasági magyarság tudja, mit ér a szabadság, milyen a relatív szabadság, illetve azt is, hogy milyen a rabság és a megtorlás. Minderről a többi magyar közösségnek — beleértve a magyarországit — is vannak hasonló tapasztalatai. Vajdaságban azt is tudjuk, milyen az olyan propagandában való élet, amelyben azt kellett mondani, hogy országunk minden tekintetben tökéletes, és mindenkinél jobb a társadalmi rendszere. Ez volt a titoista PC-beszéd. A lényeges dolgokról nem lehetett nyilvánosan beszélni, aminek meg is lett a következménye. Ezt a „filmet” tehát, a fiatalokat leszámítva, már láttuk, és nem kérünk ismét belőle.

A mai kapitalizmus eltolódása a demográfiai mutatók rombolása felé

A biológusok azt mondják, hogy ha egy populáció jól érzi magát, akkor szaporodni is fog. Az emberekre persze nem lehet pusztán biológiai lényekként tekinteni, mégis elgondolkodtató, hogy a legjobb GDP-t felmutató országokban gond van a lakosság létszámának szinten tartásával. Ebben a politikusok csak félig hibásak, viszont a jövőben teljessé válik a felelősségük, mert meg kell találniuk e folyamat kezelésének a helyes módját, a probléma megoldását. A magyar kormányzatnak vannak ötletei (rezsicsökkentés, babaváró, otthonteremtő, bölcsőde- és óvodafelújítási, -építési program stb.), és nem mellékes, hogy a városi és a falusi élet minőségének emeléséről is létezik terve. A magyarországi megoldásokat Nyugaton közönnyel vagy ellenségességgel fogadják, azaz „nem konstruktívan”, de ezek legalább ötletek, melyek működnek vagy hamarosan működni fognak, és nem csak Magyarországon lesznek hasznosak. A babaváró programot Svédországban valósággal lehordták, a családtámogatást a nők kiszolgáltatottságának címkézték, és a ’30-as évekkel hasonlították össze, noha akkoriban nem Magyarországon volt gyakorlat a szociális okokra hivatkozó kényszersterilizáció, hanem a ’40-es évek Svédországában.

Ma Nyugaton népszerű az az ötlet, hogy a demográfia kihívásaira a migráció a megoldás, de mi Kelet-Európában tudjuk, hogy nem mindig szerencsés a különböző hátterű embereket egymás mellé kényszeríteni, hogy az asszimiláció nem hoz teljes sikert, és azt is, hogy minél távolabbról érkeznek a fogadó országba, annál nehezebb megtalálni az együttélés módozatait. Ráadásul mindez még nem is hoz gyors hasznot, hanem inkább hosszasan tartó tőkebefektetést és odafigyelést igényel. Tehát a migráción alapuló politika bizonytalan, sőt, veszélyes. Ám a mai kapitalizmus trendjei azt mutatják, hogy a vezetők inkább a számokat figyelik, mint hogy az emberekkel törődnének, és ez nemcsak a befogadókra igaz, hanem az érkezőkre is. Annak, hogy a nyugat-európai börtönökben egyre több a migrációs hátterű rab, nem az az oka, hogy ezek az emberek alantasabbak vagy gonoszabbak, mint mi, hanem az, hogy neveltetésük okán nem tudják elfogadni az európai értékrendet, nem tudnak magukkal mit kezdeni. A modern kapitalisták mégis olyan rövidlátóak (vagy ha szándékosan csinálják, akkor gonoszak), hogy nem látják (vagy nem akarják látni) az életet a számoktól, és inkább behozzák Európába a bajt, mint hogy a migránsokat kibocsátó területekre vinnék a tőkéjüket.

A mai kapitalisták fő bűne azonban nem ez, hanem az, hogy a termelési folyamatokból minél gyorsabban igyekeznek eliminálni a munkavállalókat. Ebből kettős hasznuk származik. Egyrészt csökkentik a kiadásaikat, hiszen a termelésben a legnagyobb tétel a munkaerő fizetése. Ráadásul a robot mindig pontos, nem kér béremelést, nem fárad el a futószalag mellett. Másrészt ez azt eredményezi, hogy egyre több „szabadon felhasználható” munkaerő van a piacon, egyre többen keresnek állást, így Nyugaton a bérek leszorítása könnyebb. Ezenkívül gyakran már 12 órás szerződéseket kínálnak, és azt is elérték, hogy sok helyen 24 órán keresztül működhetnek a futószalagok. A kapitalizmus most megfigyelhető elszabadulásának mellékhatásaként az embereket teljesen „kiőrölhetik”, azaz a munkavállalókat olyan intenzíven dolgoztathatják, és olyan kevés fizetésért, hogy sem pihenni, sem gond nélkül megélni nem tudnak — pedig jusson eszünkbe, hogy nagyjából egy évszázada az egykeresős családmodell is működőképes volt. Az embereknek azért sincs elég erejük és szabadidejük, mert az informatikai eszközökön bármikor befuthat egy munkajellegű üzenet. Emellett a médiumok is úgy állítják össze a programjukat, hogy a nézhető műsoraikat nézhetetlen időpontokra teszik, és inkább sötétségben tartják a nézőket, mint hogy tájékoztatnák őket. Csernus Imre mondta, hogy egy szerencsétlenebb heroinista karrierje a most működő rendszer tökéletes kivonata, mert sűrítve mutatja meg a társadalmakban ható erőket, melyeknek lényege: add el, költsd el mindened, és utána halj meg.

Nos, erre a kihívásra kellene valamilyen választ találni, létrehozni egy „emberarcú kapitalizmust”. Ehhez egy-egy ország politikusai kevésnek bizonyulnak, tehát összefogásra van szükség, mert a kormányok olyan vállalatbirodalmakkal állnak szemben, amelyeknek vagyona és befolyása messze meghaladja még egy-egy nagyobb nemzetállam termelését és befolyását is.

Mi legyen veled, Európa?

A május 26-ai választáson a fenti kérdésről mondhatunk véleményt, ami egy lépés lesz vagy az egyik, vagy a másik irányba. Az európai kultúrát és politikai rendszert a zsidó-keresztény kultúrára, a római jogra és a görög filozófiára építették, ezenkívül még a protestáns munkaetika, a szabadság, az egyén jogainak és méltóságának tiszteletben tartása, a szólás és a gyülekezés szabadsága, illetve nem utolsósorban a nemzetállamok léte határozza meg. Mindennek a hatékony államigazgatás kellene hogy érvényt szerezzen. Tehát nem az a feladat, hogy az államok leépüljenek, hanem az, hogy megtalálják és betöltsék szerepüket.

Nem nehéz észrevenni, hogy a gazdasági óriások a nemzetállamok leépítésében érdekeltek, amit semmiképp sem szabad hagyni. A nagyon gazdag embereknek és cégeknek is el kell fogadniuk, hogy számolniuk kell a szuverén államokkal. A politikának a polgárok szabadsága és jóléte érdekében élnie kell azzal a jogával, amellyel a gazdaság szereplőit korlátozza, azaz a szabályok betartására bírja. A gazdaság minden szereplőjének el kell fogadnia a fent említett európai alapokat, azaz tisztában kell lennie azzal, hogy nem állhat a törvények és a törvényhozás felett. Ha ez nem valósul meg, akkor a világcégek kialakítják akár a marxi értelemben vett világproletariátust is, és jaj mindenkinek, ha a nép nem kér, hanem „vesz és ragad”. A termelésből felszabaduló munkaerőt a simábban működő hivatali és banki adminisztrációba, az egészségügybe, az oktatásba, valamint a honvédelembe és a rendvédelembe kell átirányítani, a szolgáltatások díja csökkenhetne, a kultúrára fordított pénz mennyisége nőhetne, csak megfelelő szabályokat kell hozni. Ezzel ellentétben a pénzügyi központok az általuk dominált „szabad versenyt” istenítik, és a hatékony működés oltárán akarják feláldozni a közoktatást, a rendvédelmet, a határok védelmét, az egészségügyet és sok mást. Tehát nem javítani akarnak a helyzeten, hanem még több pénzt kivonni. Ez elfogadhatatlan. A szabad verseny nem attól szabad, hogy a politikum nem tesz semmit, mert ekkor a nagyobb cégek, tőketulajdonosok veszik át az irányítást, és nincs már szabadság. Szabályok nélkül sehol sincs rend, a szabadság pedig csak egy üresen kongó szó, lehetőségek nélkül. Én az általam is mélyen tisztelt költőóriással, József Attilával ellentétben úgy gondolom, hogy igazából a jól kitalált rend szüli a szabadságot.

Tehát azt hiszem, hogy az elkövetkező öt évben nem kérnénk a mellébeszélésből és a ködösítésből, a politikai boszorkányüldözésből, hanem a valódi problémák megoldását várjuk el. A nemzeteket és a nemzetállamokat nem lebontani, hanem tisztelni kell. Nem szuperállamra van szükség, hanem egy nemzetek Európájára, mely képes megvédeni a közös civilizációs alapjait. A politikai hatalomnak a polgárokat kell szolgálnia, mert a hatalma tőlük származik. Nem tolerálható az a működés, hogy egyes gazdag, senki által meg nem választott emberek alakítják a politikát úgy, hogy fenyegetnek, lekenyereznek, korrumpálnak politikusokat, vagy pedig nyomásgyakorló szervezeteket működtetnek. A keresztény szimbólumokat nem eltüntetni kell, hanem a kereszténység elveit alkalmazva ezek alapján élni, hiszen már bizonyították, hogy alkalmasak a társadalmak életét szabályozni. Szerbiának az EU-csatlakozás lehetősége fontos, a magyarságnak pedig a másokat nem sértő, de a gyakorlatban működő nemzetegyesítés, annak elmélyítése a célja. Ezt jelenleg az általunk választható opciók közül csak a Fidesz—KDNP képviseli, mely nagylelkűen ismét felvett a listájára egy szerbiai jelöltet, Deli Andort.

Tőlünk, választóktól függ, hogy milyen irányba mozdul az EU, illetve a részvételi aránytól, hogy milyen mértékben. Ha már Brüsszelben nem képesek megérteni a magyarokat, az észjárásunkat, akkor hagyják, hogy szabadok legyünk, és a saját utunkat járjuk, mely nem Európa-ellenes, sőt, inkább Európát építő, olyan, amelyből — mutatis mutandis — ihletet is lehet meríteni egy igazi, működő, őszinte együttműködésen alapuló európai egységhez.