— Ha valaki néhány évvel ezelőtt elmesél nekem egy ilyen történetet, minden bizonnyal kinevetem — kezdi mosolyogva —, mert sem könnyű gyermekkorom, sem olyan fiatalságom nem volt, hogy csodákról álmodozhattam volna. Már az is a szerencsének köszönhető, hogy a középiskola befejezése után egyetemre iratkozhattam. Annak az időszaknak a kezdetén születtem, amikor nemcsak az ország hullott darabokra, hanem a gazdaság, a középosztály élete is szétzilálódott. A szüleim szakmunkások voltak, és az általános iskola második osztályába kezdtem járni, amikor előbb apu, majd anyu is munka nélkül maradt. Úgy nőttem fel, hogy állandóan pénzhiánnyal küszködtünk. Ráadásul naponta rettegtünk, hogy a bátyámat vagy apámat elviszik tartalékosnak a javában dúló polgárháborúba.

Azt hiszem, az én generációm sokkal előbb vált felnőtté, mint az előzőek. Olyan nehéz, olyan kibírhatatlan volt itt a helyzet, hogy gyerekként is megértettem: kilátástalan az életünk. A bátyámat apu átmenekítette Magyarországra, amibe anyuval szinte belebetegedtünk — nagyon nehezen viseltük a testvérem hiányát. Apu volt az, aki anyámat vigasztalta, mondván: „így legalább remélheted, hogy ismét látod, de ha itthon maradt volna, ki tudja, melyik frontról hozzák haza koporsóban.” Azt hiszem, ezt az időszakot minden olvasó megélte, az idősebbek többet is tudnának beszélni róla, de minden nehézség ellenére az élet nem állt meg.

Sosem fogom tudni meghálálni a szüleimnek, hogy befejezhettem a középiskolát. Már kiskoromban azt mondtam, hogy ha megnövök, orvos leszek. A vágyam velem együtt növekedett, és ahogy idősödtem, az elhatározásom egyre szilárdabb lett. Ám mivel az érettségi banketten viselt ruhám árát is alig tudtuk kigazdálkodni, az egyetemről álmodni sem mertem — annak ellenére sem, hogy színkitűnő tanuló voltam.

Azt még nem említettem, hogy a bátyám sosem jött vissza. A néhány hónapra tervezett magyarországi tartózkodás eredménye az lett, hogy összeházasodott egy lánnyal, majd a magyarországi menekültügyi szervek segítségével Ausztráliában telepedtek le. Azóta is ott élnek, három gyerekük van, és anyuék jártak is néhányszor náluk látogatóban. Ő egyszer sem volt itthon, a feleségével azonban segítettek, hogy Újvidéken beiratkozhassak az orvosi karra.

Kimondhatatlanul hálás voltam nekik, tudtam, hogy ők sem gazdagok, három gyereket kell iskoláztatniuk és eltartaniuk. Szerény körülmények között éltem, és igyekeztem haladni az egyetemen. Anya időközben beteg lett, alkalmi munkát sem tudott vállalni, örültem, hogy apa keresete elég volt, azaz nem kellett éhezniük. Rendszeresen jártam az előadásokra, amikor csak tehettem, volontőrként tevékenykedtem, az esti órákban pedig négy irodát takarítottam. És a vizsgák lassan fogytak, elvégeztem az egyetemet. Időközben — az önkéntes munka által is — nagyon sok ismerősöm lett, és egyre nagyobb körben mozogtam otthonosan. Egy ilyen ismeretségnek köszönhetem, hogy ösztöndíjat kaptam egy svédországi, kétéves szakorvosi gyakorlatra. Amikor megjött az értesítés, a szüleim és jómagam is alig hittünk a szemünknek. Azt hiszem, akkor mentünk el először együtt templomba, hogy megköszönjük a Mindenható segítségét.

Egy jókora cserkészhátizsákkal a vállamon vágtam neki az útnak úgy, hogy az angolon kívül más idegen nyelvet nem beszéltem. A stockholmi reptéren vártak — én az utasításhoz híven egy kartonlapot tartottam magam előtt, rajta a nevemmel. A klinika szolgálati lakásában szállásoltak el, ott éltem másfél évig. Eleinte minden nagyon nehéz volt, de annyi újdonság, érdekesség vett körül, hogy legszívesebben le sem feküdtem volna aludni. Egy fiatal orvos — akitől mindenki félt, és aki eleinte nagyon idegesített — azonban a szárnya alá vett, így bármikor bármiben számíthattam rá. Csak néhány hónap múlva tudtam meg, hogy ő az egyik tulajdonos fia, aki még csak beszélgetni sem állt le szinte senkivel. Kialakult közöttünk egy szép, romantikus kapcsolat, melynek másfél év múlva esküvő lett a vége. A szüleim is jelen voltak a nagy napon, mely olyan volt, mintha csak egy romantikus filmet néztem volna. Ám minden igaz: boldog házasságban élek, van két kislányom és egy állásom, amilyenről álmodni sem mertem volna. Nem tudom, mi vár rám az életben, de most mérhetetlenül boldog vagyok, és állítom: hinni kell a jó végkifejletben, a mesében!