— Egészen biztosan minden ember életében van egy olyan pillanat, amikor szeretne megszabadulni emlékeitől, elmúlt évei bizonyos eseményeitől. Így vagyok most ezzel magam is. Azzal a különbséggel, hogy én jószerével lemondanék egész eddigi életemről, ha lehetne — mondja a középkorú, egy kissé ideges férfi, erőltetett nevetés kíséretében. — Az utóbbi időben egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést: ki a felelős azért, hogy az életemet majdnem mindig más irányította? Persze a legkönnyebb volna azt válaszolnom, hogy én, ez azonban nem egészen igaz.

Elvált szülők idősebb gyereke vagyok, a húgom két évvel fiatalabb, és a születése pillanatától kezdve ő volt a kedvenc. Alig volt azonban hároméves, amikor apám elhagyott bennünket egy nála jóval fiatalabb nőért, és azután már csak hébe-hóba láttuk őt — a nőnek külföldön éltek rokonai, és édesapámék is kivándoroltak. Minket anya nevelt fel, kizárólag a saját erejéből, az apámtól néha kaptunk karácsonyi csomagot, melyben rendszerint egy-két tábla csokoládé és két gyapjúsapka lapult — ennyivel járult hozzá a nevelésünkhöz.

Anya betegesen féltette a húgomat. Bizonyára ő is érezte, hogy óriási különbséget tesz köztünk, ezért mindig hangoztatta, hogy a lánygyereknek sokkal több gondoskodásra van szüksége, az életben is védtelenebb, őrizni kell, óvni minden káros ráhatástól. Nem nagyon értettem az érvelését, és úgy ellensúlyoztam a helyzetet, hogy mindig rossz fát tettem a tűzre, hogy a figyelmét időnként magamra irányítsam. Így nőttünk fel: a testvérem elkényeztetve, én meg az ő árnyékában. A húgom kiskorától tehetséges sportoló volt, anya támogatásával élsportoló lett, és külföldre ment férjhez.

Végzős középiskolás voltam, amikor hozzánk költözött az özvegy apai nagymamám. Ma sem értem, miért esett a választása éppen ránk, hiszen a szüleim akkor már tizenöt éve külön éltek. A nagymama egyébként egy rigolyás vénasszony volt, aki — ha valami nem tetszett neki — az apánkat emlegette, mondván: fia majd eljön érte, és mindent megad neki. Őszintén szólva látni sem bírtam, és ő is utált engem — képes volt egész nap engem szidni. Három évig kínzott bennünket, majd egy rövid betegség következtében meghalt. Rám a félholdas szőlőskertet hagyta egy fából eszkábált kunyhóval, a családi házat pedig apámra, aki még az anyja temetésére sem jött haza. Szerettem volna tovább tanulni, de anyám azt mondta, nem tud pénzelni, egyébként meg középiskolai végzettséggel is dolgozhatok, ha akarok. Ez viszont nem éppen így volt, hiszen akkor már elkezdődött az ország széthullása, a gazdaság leépülése, és már az sem dolgozott, akinek korábban biztos munkahelye volt. Úgy éreztem, ha megnősülök, az életem könnyebb lesz, és nem kell majd anyámtól függnöm.

Már jó ideje kiszemeltem magamnak egy lányt, aki másodéves egyetemista volt. Együtt jártunk szórakozni, nagyon jól megvoltunk. Anyám szerint én nem is voltam szerelmes, inkább a lány akarta a kapcsolatot, ezért igyekezett szétválasztani bennünket. Életemben először azonban nem fogadtam szót — és megesküdtünk. A feleségem otthagyta az egyetemet, albérletbe költöztünk, ám nem sokáig tudtuk fedezni a költségeket, mivel csak neki volt állása, nekem csupán alkalmi munkáim. Amikor megszületett a lányunk, anyám felajánlotta, hogy segít felépíteni egy kis házat a megörökölt szőlőskertben. Én, hülye meg elfogadtam az ajánlatot. A ház persze felépült, az egyik szobába viszont ő maga költözött. Azzal érvelt, hogy az ingatlanját majd kiadja, így mindig ott lesz nálunk, hogy segíthessen az unoka körül. A házat valóban kiadta — ám a bérleti díjat havi rendszerességgel a testvéremnek küldte el —, nálunk pedig annyira határozottan, energikusan vette át az irányítást, hogy a párom csak két évig tudta elviselni. Kért, hogy költözzünk ismét albérletbe, már csak azért is, mert újból állapotos volt, és félt, hogy az állandó idegeskedéstől elveszíti a babát. Elköltöztünk, ám amint megszületett a másik lányunk is, anyám bejelentette: mivel mozgásképtelenné vált, kötelességem őt gondozni. Mindeközben a feleségemre állandóan becsmérlő megjegyzéseket tett, a szomszédoknak gusztustalan történeteket mesélt állítólagos hűtlenségéről...

Mindezek ellenére nem tudtam neki nemet mondani. Amikor a kisebbik lányunk óvodába indult, a feleségem bejelentette: szeret ugyan, ám nem tűri tovább, hogy az anyám nemcsak engem, hanem az egész család életét is irányítja. Kértem, legyen türelemmel, de hajthatatlan maradt. Hivatalosan sosem váltunk el, ő azonban a két lányunkkal Magyarországra költözött. Én meg itthon tengődök. Mindennap ellátom az anyámat, aztán elindulok megkeresni önmagamat — és rendszerint valamely kocsmában vélem felfedezni azt, aki már nem is én vagyok. Csak árnyéka annak az embernek, aki megengedte, hogy az anyja irányítsa.