— Sok időbe tellett, mire ráeszméltem, hogy egész életemben átvertek — mondja István kesernyés mosollyal. — Lassan sajnos megszoktam, és idővel már nem is nagyon reagáltam ezekre a disznóságokra, melyek számtalan esetben megkeserítették az életemet. Az átverés tudománya ma már szinte művészi szinten folyik, olyannyira tökéletesítettük. Sokszor az az érzésem, hogy az emberek többet gondolkodnak azon, hogyan csapjanak be másokat, mint azon, mi módon segíthetnének rajtuk. Életem folyamán — főleg miután felnőttem — mindig tudtam, mikor vágott át valaki, és megszoktam, hogy nincs olyan terület, amelyen ezt ne lehetne alkalmazni.

Ötéves koromig az anyám nevelt. Az apám ugyanis egy kocsmai verekedésben úgy megverte a kocsmárost, hogy az nyomorék maradt. A rokonság bosszújától félve elszökött a faluból, de az anyámnak azt tanácsolta, híresztelje el, hogy meg akart szökni, de valaki útközben felszedte egy fehér furgonnal, és azóta sem hallott róla. Így is lett, és két év múlva anyám összeállt egy ismerősével, anélkül, hogy apám haláláról, eltűnéséről hivatalos papírt kapott volna. Ezért viselünk mi az öcsémmel egy vezetéknevet. Ő igazából a mostohaapám és anyám fia, de amikor megszületett, anyám még az apám vezetéknevét viselte. A kisközösségek az ilyen „apróságokra” nem nagyon figyeltek oda. A mostohaapám egy se hideg, se meleg ember volt, neki az volt a legfontosabb, hogy ha hazaért a munkából, az asztalon legyen az ebéd, mely után napi rendszerességgel megivott egy üveg sört. Nem többet. De ahogy idősödött, ettől a mennyiségtől is furcsán viselkedett. Nem verekedett, de folyton azt mesélte, milyen semmirevaló a családja, ha ő nem volna, biztosan éhen döglenénk. Őszintén mondom, utáltam otthon lenni, de nem volt elég merszem ahhoz, hogy megszökjek. És nem is ismertem a közelben olyan rokont, akihez elmehettem volna. Talán ezért lettem egy kicsit mamlasz legény. Úgy kerestek nekem feleséget is, akiről csak az esküvő után derült ki, hogy már két törvénytelen gyereke van, más-más apától. Sosem udvaroltam, sosem voltam szerelmes, így hát az sem zavart, hogy az asszonnyal két gyereket is kaptam. Anyám azt mondta anyósomnak: ne féljen, nászasszony, az én fiam olyan jóindulatú, hogy nem zavarják őt a gyerekek. Így hát a jóindulatomnak köszönhetően neveltem két idegen kislegényt.

Vasszakmát fejeztem be a szakközépiskolában. Jó munkahelyem volt, igaz, magáncégnél dolgoztam, de az idős gazda fel tudta mérni, ki a jó munkás, és engem a tudásomhoz, munkabírásomhoz mérve tisztelt. Már az öcsém is nős volt, amikor hivatalos értesítést kaptam, hogy apám meghalt Norvégiában. Elég szép megtakarított összeget hagyott rám, és egy hétvégi házat a Fruška gorán. A foghíjas törvények vagy a mafla ügyvédem miatt az örökséget sajnos meg kellett osztanom az öcsémmel, mivel sehol sem szerepelt, hogy ő nem apám fia. Pereskedtünk egy ideig, de még anyám is annyira ragaszkodott az örökség felezéséhez, hogy a végén ráálltam. Már említettem, hogy ez egy elég szép összeg volt, melyet az anyósomék — mihelyt kézhez kaptam — kölcsönkértek, mert tatarozták a házukat, és elfogyott a pénzük. Persze, nem adták vissza. De nem ez volt a válóok. Egyszerűen meguntam, hogy mindenki hülyének nézett, még a két legény is, akit felneveltem.

Sorolhatnám az átveréseket, de sosem lenne vége. Elvált emberként dolgoztam le a munkaéveket a nyugdíjig ugyanabban a magánvállalatban. Az idős gazda halála után a fia vette át az üzemet, és nem tudtam, hogy az idősebb munkásoknak csak a kereset egy részére fizette a nyugdíjalapot. Emiatt a nyugdíjam mintegy 8000 dinárral lett kisebb. Egy ideig fontolgattam, indítsak-e pert, de rájöttem, hogy hiábavaló volna, úgyis elveszíteném. Mert ugye mindig az erősebb kutya „szerelmeskedik”. Úgy gondoltam, egyedül vagyok, a szükségleteimet ki tudom elégíteni abból, amit nyugdíjként kapok. Igen ám, de közben az évek tették a magukét, megjelentek az időskori betegségek és a meztelen valóság: a drágább gyógyszereket majdnem mind csak privát orvos írja ki. Ott pedig ráadásul még a vizsgálatért is fizetni kell. Nekem a térdeim mondták fel a szolgálatot, és kétségbeesésemben nem tudtam kihez fordulni. A világhálón olvastam, hogy egy fiatal orvos feltalált valamilyen gyógyszert, mely csodát tesz a beteg ízületben. Hát megrendeltem — egy köbméterrel kevesebb fát vettem télire. Kiderült, hogy a csodaszert egy belgrádi kozmetikai cég készíti, és a szerencsétlen, hiszékeny betegnek a három kis flakont 7900 dinárért adja. Most már csak attól félek, ha meghalok, a koporsómnak nem lesz feneke, és ha leengednek, a csupasz földre pottyanok. Mert mást nem is érdemlek.