— Én egy valóban nagyon jól szituált családból származom. Az édesanyám irodalomtanár, aki egyetlen órát sem dolgozott a szakmájában, az apám ugyanis egy híres iparoscsalád sarja, aki tovább akarta vinni a családi vállalkozást. Anyám szülei beleegyeztek a házasságba, noha másféle férjet szántak a lányuknak. Mivel jókora parasztgazdaság volt a család tulajdonában, a nagyapa — szüleim esküvője után — édesanyámra íratott húsz hold földet, hogy neki is számottevő hozománya legyen. A szüleim akkoriban kötöttek házasságot, amikor térségünkben még nagyon kifizetődő volt mezőgazdasággal foglalkozni, ezért a szántóföldi termelés felé fordultak. Virágzott a gazdaság, és felépült a hatalmas családi ház is — tele modern bútorral és háztartási gépekkel. Soha nem hallottam a szüleimtől, hogy „nincs”. Nekem és a két évvel fiatalabb öcsémnek nem volt olyan kívánságunk, amelyet ne teljesítettek volna. Igaz, cserébe nekünk is dolgoznunk kellett a gazdaságban — erőnkhöz mérten. Számunkra természetes volt reggel hét órakor felkelni, és a munkásokkal együtt kimenni a földre. Nem esett nehezünkre.

A középiskola befejezése után Pesten folytattam a tanulmányaimat. Ott ismerkedtem meg a jövendőbeli férjemmel, aki szintén idevalósi. Ő még a heves besorozások idején, 1991-ben költözött Magyarországra a családjával, az apja és a bátyja ugyanis megkapta a katonai behívót. Párom édesanyja kétségbe volt esve, mindenáron el akart menekülni az országból. Az idős szülőket hátrahagyva egy éjjel — két kofferrel és egy-egy hátizsákkal — átszöktek a zöldhatáron. Néhány havi bizonytalanság után sikerült talpra állniuk. Megismertem a férjem családját, és kölcsönösen megkedveltük egymást, kettőnk között pedig egy bensőséges, őszinte viszony alakult ki. Kapcsolatunk nem kizárólag a lángoló szerelemről szólt, volt köztünk egy olyan kapocs, amely minden téren összetartott bennünket. A párom egy évvel idősebb nálam, már agrármérnökként dolgozott, amikor én logopédusként diplomáztam.

Pár hónappal a tanulmányaim befejezése után összeházasodtunk. Itthon tartottuk meg a lakodalmat, majd Pesten is szerveztünk egy szerény ebédet, a férjem családja ugyanis nem mert hazajönni. Mindketten dolgoztunk. Nem mondom, hogy felvetett bennünket a pénz, a szüleim azonban mindenben segítettek: apám lakást vett nekünk Budán, és autót is kaptunk tőle. Ezután megszületett a kislányunk — minden olyan volt, amilyennek lenni kellett. Három évvel ezelőtt jött a hír — én már az ikerterhességem hetedik hónapjában voltam —, hogy apámat szélütés érte — az öcsém lakodalmára készült éppen. Hónapokig ágyhoz volt kötve, egy ideig beszélni sem tudott. Mivel a testvérem Bánátba nősült, az esküvő után elköltözött, így az itthoni gazdaság teljes egészében anyámra maradt. Egy szóval sem kérte tőlünk, hogy jöjjünk haza, úgy éreztem azonban, hogy vétek volna veszni hagyni a hatalmas parasztgazdaságot — anyám egyedül nem tudott volna mindenre felügyelni. Szüleim leírhatatlanul boldogok voltak, alig várták, hogy hazaköltözzünk. Ikerfiaimat már itthon szültem meg.

A nagy igyekezetemben azonban valamit nagyon elrontottam. Eleinte a férjem vezette a gazdaságot, de amikor édesapám kezdett felépülni, sokszor beleszólt a dolgokba. A párom ezt nem tudta elviselni. Inni kezdett, és egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Olyannyira elhidegült tőlem, hogy sokszor napokig egy szót sem szól hozzám, napi rendszerességgel rúg be, de csak estefelé, napközben ellátja a feladatát. Nem teszek neki szemrehányást az italozás miatt, sőt igyekszem közelebb kerülni hozzá. Szeretném, ha őszintén elmondaná, hol hibáztam. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy ezekben az ínséges időkben, amikor az emberek többsége a mindennapi kenyérért küzd, nekünk mindenünk megvan, csak egymást veszítettük el. Nem emlegeti ugyan a válást, de érzem, hogy már semmi sem lesz többé a régi. Nekem pedig azzal a tudattal kell élnem, hogy mindent tönkretettem. A jó szándék vezérelt, úgy látszik azonban, ez nem volt elég ahhoz, hogy minden rendben legyen.