— Rengeteg ismerősünk, nagy baráti körünk van, de sok mindent ők sem tudnak rólunk, a többi közt a koromat sem — mondja az asszony —, mert nem szeretünk a múltról beszélni. Egy bánáti faluból kerültünk a tömbbe, mert a férjem itt kapott állást. Neki szakmája van, én csak a nyolcosztályos iskolát jártam ki. Ott, ahol születtem és ahol éltünk, egy lánynak nem is volt szüksége magasabb iskolai végzettségre, hiszen város nincs a közelben, a tanyasi munkákhoz pedig sokszor az is sok, amit az általános iskola adott. Hárman voltunk testvérek — volt ugyanis egy ikertestvérem, ám a fél órával idősebb nővérem két héttel a születésünk után meghalt. A szüleim fiúgyereket is akartak, ezért öt év múlva megszületett az öcsém, aki mindannyiunk szemefényeként nőtt fel. Gyermekként elég sokat veszekedtünk, és ahogy iskolás lett, fizikailag is rohamosan fejlődött — egy fejjel magasabb volt nálam, és sokkal erősebb meg agresszívebb természetű. Sokszor panaszkodni sem mertem otthon, amikor elvert, de magamban mindig azt mondtam: bizony, ha a nővérem élne, úgy elbánnánk veled, mint a sicc!

Habár nem volt az élők sorában, mindig ott volt mellettem, éreztem a közelségét, sokszor még azt is, hogy a szó szoros értelmében fogja a kezem. Talán ezért volt egyre erősebb bennem a vágy, hogy ha anya leszek, ikreket szüljek, akik majd imádják és óvják egymást. Férjhez mentem, bekerültünk a városba, és megszülettek az iker kislányaink. Az idősebb a szülés folyamán sajnos olyan fejsérülést szenvedett, amely kihatott az egész életére — és a húgáéra is. Én szépen kötök, így lassan kialakult egy állandó vásárlóköröm, és mindig rendelt valaki kötött ruhadarabot. Nem dolgoztam állami helyen, mert a két lány — főleg az idősebb, akinek a beszéd- és a mozgásközpontja sérült meg — egész nap igényt tartott rám, de lassan a családi házunkat is sikerült felépítenünk. Időközben gyorsan, egymás után haltak el a szüleim, a tanyasi gazdaság felét megörököltem, az öcsém pedig a ráeső részéből vett egy házat, majd megnősült. Igaz, nem nagyon találta fel magát az életben, visszahatott rá a gyermekkori kényeztetés. A férjemmel sokszor segítettünk nekik, amikor bajba kerültek, az öcsém ugyanis nem szeretett a földön dolgozni, szakmája nem volt, így nagyon nehezen talált munkát. Biztos jövedelemre azonban szükségük volt, mert a felesége ikerfiúkat szült. Amikor csak tehettem, a babák körül is segítettem, mert a sógornőm nem igazán találta fel magát.

Egy alkalommal náluk főztünk paradicsomot, az öcsém pedig egy falubeli barátjának a legénybúcsújára készült. Hajnalban telefoncsengésre ébredtünk, és a rendőrfőnök közölte: a testvérem közúti balesetben életét vesztette. Többet ittak a kelleténél, és noha nem volt jogosítványa, virtusból mégis ő vezette a motorkerékpárt. Ő és a kollégája is meghalt a szerencsétlenségben. Ott maradt a két, akkor ötéves fiú és a munkanélküli sógornőm, aki nem tudta, mit kezdjen az életével. Egy hétvégén aztán beállított hozzánk, és azt mondta, munkalehetőséget kapott Németországban, ezért elhatározta, hogy nálam hagyja a gyerekeket, és ha összespórol egy kis pénzt, majd eljön értük. Noha a férjem nem akarta, én elvállaltam a kislegényeket. Egy cseppet sem volt könnyű. Már csak azért sem, mert az egészséges lányunk férjhez ment egy másik városból való fiatalemberhez, ám annyira hiányzott neki a beteg nővére, hogy szinte naponta hazajárt — még a terhessége utolsó hónapjában is. Az idősebb lányunk állandóan sírt, amikor a húga nem volt mellette, így valamit tennünk kellett. Felajánlottuk a vejünknek, hogy az udvarunkban építünk nekik házat, hogy a lányok közel legyenek egymáshoz, ám azt mondta, ő csak az egészséges lányunkat vette el, nem pedig az egész családot — és elváltak. A lányom hazajött a babával…

Összesen öt gyerekről, a férjemről és önmagamról kell gondoskodnom, és persze emellett kötnöm is. Az élet egyre nehezebbé, én egyre idősebbé válok, pénzből pedig egyre kevesebb van. Engem nemcsak otthon hívnak anyunak, hanem az utcában is, hiszen az udvarunk az „anyu, gyere ide!” kéréstől visszhangzik. De nem panaszkodom. Az öcsém fiai most fejezik be a gimnáziumot, és remélem, az anyjuk legalább a ballagásukra hazajön. Ha belegondolok, magam akartam mindig, hogy sokan vegyenek körül, hát most bőven van gyerek. Isten tartsa meg őket erőben, egészségben. Én még bírom erővel, és ezért is esik jól, ha valaki fiatalabbnak lát, mint amilyen vagyok. Ez ugyanis arra utal, hogy az elmúlt évek nem szívták ki belőlem az életerőt.