home 2024. február 25., Mátyás napja
Online előfizetés
„Minden szerepem ugyanolyan hévvel csinálom”
Szerda Zsófia
2023.10.06.
LXXVIII. évf. 40. szám
„Minden szerepem ugyanolyan hévvel csinálom”

Huszta Dániel színművész az Újvidéki Színház társulatának örökmozgója, egy energiabomba, akit most a kimért Nemo kapitány szerepében láthatunk a színház deszkáin. Úgy táncol, mint Fred Astaire, s ha munkáról van szó, nem ismer pardont. Teljes lángon ég és játszik estéről estére.

* A Nemo kapitány címszerepében láthattunk legutóbb a deszkákon. A Nemót fiús regényként szokás emlegetni, te olvastad kicsiként, vagy más mesékben utaztál?

— Olvastam, valamikor általános iskolás koromban. Fiús regény? Én inkább mondanám kalandregénynek, melyet azért a lányok is szoktak szeretni. Egyébként éppen most olvasom újra a könyvet. Az én emlékeimben úgy maradt meg, mint egy Indiana Jones-történet, csak sokkal tudományosabb töltettel. Verne zseni volt. Minden elérhető tudományos információnak utánajárt, őrületes tudást sajátított el. A Nemo kapitány nagyon kedves olvasmányélményként maradt meg bennem, pedig nem igazán emlékszem azokra a könyvekre, amelyeket gyerekként olvastam. Amit még fel tudok idézni, az a Robinson Crusoe és a Tarzan. Szerettem a kalandregényeket. 


Fotók: Srđan Dološki

* Amikor megkaptad a szerepet, mi volt az első gondolatod?

— Gondolatom nem sok, viszont egy érzés azonnal megjelent, hiszen jócskán megijedtem. Nem számítottam rá, hogy én fogom játszani a címszerepet. Egy mellékszerepre gondoltam, úgy voltam vele, biztosan Ned Land bálnavadász karakterét osztják rám. Egyszerre fagytam és izzadtam le teljesen a hírtől, viszont azt mondtam, oké, nagy falat lesz, de csináljuk. Régen játszottam már főszerepet, ilyenkor óriási felelősség van a színész vállán, nem lehet bakizni.

* Ha ki kellene emelned egy jellemvonást, mely közös benned és Nemóban, mi lenne az?

— Valószínűleg ha elveszíteném a családom, és csalódnék egy óriásit az emberiségben, én is kivonulnék a társadalomból. Sajnos nem vagyok akkora zseni, mint Nemo kapitány, nem tudok feltalálni tengeralattjárókat, és lehet, nem is élnék meg a tenger alján. De talán ezt mondanám, ezt a kivonulási vágyat. De soha ne jussak el erre a szintre.

* A ti értelmezésetekben a kapitány egy nagyon kimért, titokzatos, nyugodt ember. Te pedig egy örökmozgó.

— Egy kicsit valóban ellentétes a karakterünk, és nem is szoktam ilyen szerepeket játszani, de nagyon élvezem. Általában én vagyok az a színész, aki ugrál, táncol, mozog, mindent csinál egyszerre, egyfajta joker. Azt is szeretem, de néha jólesik mást is megmutatni, főleg ilyen nagy fajsúlyú szerepben. A színpadon körülöttem mindenki zsizseg, csak én vagyok nyugodt. Nagyon szeretem játszani.

* Zenta messze földön híres arról, hogy sok rendezőt, színészt adott a világnak. Téged mi vitt a színház felé?

— Van abban a zentai vízben valami. (Nevet.) Lénárd Róberttel egy osztályba jártunk az általános iskolában, egy padban is ültünk, valahogy kiszúrtuk egymást, és felsős korunkban egymásra találtunk mi, művészlelkek. Elkezdtünk agyalni, hogy valamit csinálni kellene, filmet forgatni, vagy írni, végül kitaláltunk egy képregényt. Volt, hogy én rajzoltam, néha ő írta a szövegeket, máskor fordítva. Aztán Wischer Johann amatőr színészeket toborzott a Zentai Színtársulatba, járta az iskolákat, hogy akinek van kedve, jöjjön játszani, mert készül a Ludas Matyi című előadás. Mi Robival egymásra néztünk, és belevágtunk. Hát itt kezdődött minden. Teljesen beleszerettem a színházcsinálásba. A szerelmet nehéz megmagyarázni, miért történik, én sem tudnám. Élveztem a színpadon lenni, más bőrébe bújni, s rögtön megláttam, hogy ez az én világom, ezt akarom csinálni egész életemben. Akkor még persze ügyetlen voltam, de amikor a nézők először megnézték az előadást, valami történt bennem. Megéreztem azt a felemelő érzést, amelyet azóta sem felejtek. Azt éreztem, csináltam valamit az este. Eszembe jutott a másfél hónap kemény munka, melyből az a másfél órás előadás megszületett. Azt éreztem, mint amit egy mesterember érezhet. A teremtés örömét.

* Azt mondod, munka. Hivatás, munka, szakma, hogyan éled meg a színészetet?

— Azt szoktam mondani, hogy hivatás és életforma egyszerre. Mint akármelyik hivatás, ez sem való mindenkinek. Nem lehet akárkiből pap, orvos és színész sem. Szerencsés esetben az ember megtalálja, még szerencsésebb esetben a hivatás találja meg őt. Ha ez nem történik meg, akkor boldogtalan leszel. Mindegy, mivel foglalkozol az életben, csak szeresd, amit csinálsz, és csináld, amit szeretsz. Ez a boldogság fél titka. Úgyhogy én is félig boldog vagyok. A másik felén, a magánéleti részen, még van mit csiszolni. Amikor próba van, akkor munkának tekintem, mert meg kell csinálni. Malter, tégla, s kész a ház.

* Az Újvidéki Színház társulatát erősíted immáron lassan húsz éve. Szeretsz itt. Mi benne a legjobb?

— A színház csak egy épület. Ami fontossá teszi, az a társulata, a kollégáim, akikkel estéről estére felmegyünk a színpadra, és játszunk. Szokták mondani, hogy egy színésznek egy társulatnál maximum tíz évet jó eltölteni, aztán nem árt továbblépni, nehogy beporosodjon, bezárkózzon az ember. Nekem is eszembe jutott a váltás, hogy ki kellene próbálni valami mást, új levegőt szívni, de én ideragadtam, nem tudok elmenni.

* A színész számára is fontos a siker, hogy szeresse a közönség az előadást, melyben játszik. Mennyire érzitek ti belülről, hogy jól sikerült-e egy darab, vagy kevésbé?

— Néha már a próbák alatt találgatunk, hogy ezt biztosan szeretni fogják, azt meg nem, aztán meglepődünk, mert éppen fordítva történik. Vannak olyan címek, hogy A dzsungel könyve, Csárdáskirálynő, Nemo kapitány, melyek bevonzzák a nézőket, s általában szeretni is szokták. Nincs kész recept, nem lehet előre kitalálni, mit fognak szeretni.

* Kis szerep, nagy szerep. Van ilyen, vagy csak szerep létezik?

— Van jelentős és jelentéktelen szerep, van sokszöveges szereplő és olyan, aki bejön egy jelenetre, és összesen tíz mondata van. Ez egy örök kérdés, de szerintem nincs kis szerep. Én mindig úgy állok hozzá, hogy a maximumot próbálom nyújtani. Ha az én maximumom kevés egy bizonyos szerepre, nekem akkor is az a saját maximumom. Nem szoktam gondolkodni, minden szerepem ugyanolyan hévvel csinálom.

* A Szentivánéji álomban láttalak először, szteppeltél, s ámulattal néztem, mennyire jól csinálod, nagyon jó mozgásod van. Tanultál táncolni, vagy veled született tehetségről van szó?

— A jó ritmusérzék velem született, dobolgatni szerettem, de nem jártam zeneiskolába. Még akadémista voltam, amikor találtam egy videókazettát. Betettem a lejátszóba, s Michael Flatley Feet of Flames című előadása volt rajta. Nem tudtam levenni róla a szemem. Azt mondtam magamban, hát ez óriási, én is meg akarom tanulni, hogyan kell táncolni és zenélni egyszerre a lábaddal. Rongyosra néztem a videókazettát, hogy lelopjam a lépéseket, de nagyon gyorsak voltak a vágások, nem sikerült. Elmúlt egy kis idő, már mindenkinek az agyára mentem, mert a szünetekben folyamatosan sztepplépéseket gyakoroltam. Telt-múlt az idő, s megjelent Bóbis László koreográfus a színházban, aki egyebek között az Oz, a nagy varázsló és a Szentivánéji álom című előadásunkat koreografálta. Neki van egy tánciskolája Budapesten, így elmentem hozzá egy kezdőkurzusra. Ennyi volt a hivatalos táncosképzésem. Minden mást YouTube-videókból tanultam meg. Otthon néztem a videókat, és rengeteget gyakoroltam a szobámban. Az mondják, amikor kezdesz a saját idegeidre menni, akkor kell még egy órát gyakorolni. Hát én sokszor mentem a saját idegeimre. Egyébként a koronavírusos időszak óta nem volt a lábamon a szteppcipőm, most lehet, előveszem, kedvet kaptam hozzá.

* Ha visszahozhatnál egy már nem játszott előadást, mi lenne az?

— A De mi lett a nővel? című. Valamiért nagyon keveset játszottuk, pedig a közönség szerette, jópofa kis előadás volt. Ezt szívesen játszanám megint.  

* Hamarosan Urbán Andrással dolgoztok, és Tomi Janežić is rendez majd az Újvidéki Színházban, tehát izgalmas munkák várnak rád ebben az évadban is, és remélem, a szteppcipőd is újra a lábadra veszed. Ha kívánhatnál magadnak még valamit, mi lenne az?

— Egy barátnőt. És lehet, nagy szó, de világbékét. Nagyon elegem van már abból, ami történik. Néztem egy dokumentumfilmet még tizenévvel ezelőtt, akkor azt mondták, 97 helyen van háború a világban. Ma is megdöbbent, hogy még mindig ilyen hülye az ember, hogy pénzért, olajért, hatalomért gyilkolja a másikat, nem változik semmi, nem tanulunk a történelemből. Szóval ezt kívánnám magunknak. Hogy ne bántsuk egymást, mert az élet szép.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..