Éppen a hetvennyolcadik születésnapjára beszéltük meg a találkozót, és kertes, takaros otthonában beszélgettünk a mindig mosolygó asszonnyal.

— Megvan még a kézzel írt naplóm, minden áldott nap vezettem, a bombázások kezdetétől a végéig — meséli. — Mi késztetett erre? Ez egy olyan valami, amit az ember nem tud megmagyarázni. Amikor elhangzott a Magyar Televízió esti híradójában, hogy megkezdték Jugoszlávia bombázását, elkezdtem írni, ollóztam a napi híreket. Az akkor tizenkét éves Netti és a tízéves Tomi unokám rettenetesen félt a repülőktől. Többször itt ültek a teraszon nálam, amikor elrepültek felettünk a gépek. Mindig kártyáztunk, römiztünk, és persze mindig ők nyertek, mert engedtem. És amikor jöttek a repülők, a gyerekek kifutottak az udvarra, néztek felfelé. Mami, hová mennek, most hol dobnak le bombát? — kérdezték. Azt én nem tudom, csak annyit tudok, hogy most mindjárt takarok, győzni fogok — feleltem nekik, és mindjárt jöttek fel a teraszra. Nagyon örülök, hogy Élet a bombák alatt címmel 2010-ben a Grafoprodukt Nyomda gondozásában megjelent a naplóm. Boldoggá tesz, hogy olyan magasra licitáltak, hiszen a négy könyv több mint 10 000 dinárért kelt el, ennyivel támogathattam a kis Olivért. Most majd újra meghirdetem a csoportban — ígéri.

KEDD, MÁJUS 11.

49. nap

22 óra 45 perckor rakétatalálat érte az autóútra vezető felüljárót Horgosnál, a vasúti sínek felett, mintegy 3 kilométerre a jugoszláv—magyar határtól. A becsapódás emberi áldozatokat nem követelt.

SZERDA, MÁJUS 12.

50. nap

A becsapódás következtében járhatatlanná vált a Szabadka—Horgos—Szeged vasútvonal. A Csáki Lajos utcában négy-öt ház megrongálódott.

(Részletek a könyvből)

Mária néni elmondta, nem ez az első könyve. Eddig nyolc önálló kötetet adott ki, és társszerzőként is több kiadvány létrejöttén dolgozott.

— Amióta az eszemet tudom, mindig jegyzeteltem, írtam valamit. Édesapám mondogatta is: nagyon szeretném tudni, mi lesz ebből a lányból! Az első könyvem Örökség címmel jelent meg, hála Istennek, ő is megérte. Nagyon kellemes emlékem fűződik ehhez a kötethez, emlékszem rá, a volt tanító nénim telefonált, hogy vegyem meg a Magyar Szót, mert dr. Bori Imre nem mindenkiért fogja meg a ceruzát. Olyan méltatást írt, hogy nekem potyogtak a könnyeim! Erre nagyon büszke vagyok. Részt vettem a szociográfiai műhely munkájában, és a tanár úrnak is adtam egy könyvet, ha már megtiszteltek azzal, hogy én ott épülhetek, tanulhatok.

Kovács Mária most is egy újabb köteten dolgozik, az iskolai osztálynaplók adatait gyűjti össze egy készülő almanachhoz. Riportokat készít azokkal a párokkal, akik az 50. házassági évfordulójukat ünneplik, és szeretné, ha egyszer ezek az írások is megjelenhetnének egy kötetben, melynek már a címét is eltervezte: Aranybokréták. Emellett népdalkörös csoportot vezet, alapító tagja az 1966-ban megalakult helyi Jókai Mór Művelődési Egyesületnek. Ottjártunkkor elmesélte, másnap éppen Zomborba kirándulnak még két népdalkörös csoporttal.

— Valaki azt mondta nekem a napokban, hogy nem jó egyedül lenni. Az egyedüllét nagyos rossz, de minden napnak megvan a maga szépsége, ha az ember megtalálja. Öt éve vagyok egyedül, miután meghalt a férjem. Ám a Jóisten olyan gondviselő, hogy mindenkinek utat mutat. Azt szoktam mondani, hogy Uram, nem az én érdemem, hogy ez a könyv megjelent, hanem a tiéd, és minden sort meg szoktam köszönni neki, melyet leírok. Ezek az én gyerekeim, idézőjelben — hozza és mutogatja a könyveit, majd hozzáteszi, alig várja, hogy megjelenjenek az újabbak.

Mária néni ápolónőnek tanult Zentán, miután Kispiacon befejezte az általános iskolát. Nagyon szép hivatás, soha nem bántam meg — fogalmaz. Kispiacon született, szegény családban, édesanyja állandóan napszámba járt, édesapját elvitték, és majdnem kivégezték a partizánok 1945-ben, később pedig munkaszolgálatra hurcolták, öt évet töltött távol a családjától, csak 1952-ben tért haza. („Az volt a legszebb karácsonyunk, azt is megírtam, remélem, hamarosan megjelenik egy négyszerzős könyvben!”) Édesanyja ott maradt egyedül a négy gyermekkel, látástól vakulásig dolgozott.

— Minket a nagyanyám nevelt fel, ő székelyföldi gyökerű, egyik ősünk madéfalvi, és a veszedelem idején Bukovinába menekültek, onnan kerültek Hadikfalvára, majd a bánáti Székelykevére, nagyanyám ott született, majd a szülők Fehértemplomra költöztek, ott ismerkedtek meg nagyapámmal, aki ott volt katona. Ő a horgosi tanyavilágban élt, egymásba szerettek, így kerültünk ide. Gyerekkoromban sokat költöztünk, albérletből albérletbe, mígnem szüleim összespórolták a házravalót — emlékezik vissza könnybe lábadt szemmel. Amikor a saját családjáról kérdeztem, elmondta, hogy a férje a szövetkezetben volt kamionsofőr, két gyermeket neveltek fel. A lánya tanár Kispiacon, a fia Orosházán él, édesapja nyomdokait követve nemzetközi sofőr. Három unokája van, az írás elején említett Anetta egészségügyi nővér, Tamás pedig tornatanár Ásotthalmon. A fiának egy lánya született, Laura, aki most kezdte meg Szabadkán egyetemi éveit. Örömmel mondja, hogy őt várja majd a vasárnapi ünnepi ebédre, az aznap esti születésnapi összejövetelre pedig a lányát meg a vejét, valamint a legkedvesebb népdalkörös társait és barátait.

— Nemcsak a családi békéért szoktam imádkozni, hanem azért is, hogy az egész világon legyen béke — ezzel zárjuk a beszélgetést, amikor arról kérdezem, minek örülne a legjobban.