A szabadkai Milkó Izidornak (1855—1932) (azaz: Baedekkernek), az írónak és publicistának abban a kivételes szerencsében volt része, hogy 1894. március elején meglátogathatta a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb prózaíróját, a márciusi ifjak egyikét, a „nagy magyar mesemondót”, Jókai Mórt (1825—1904).

A látogatásra nem sokkal nagy regényírónk fél évszázados jubileumának megünneplése után került sor, akit az országos ünneplés eredményeként a nemzet (impozáns mennyiségben) a szó szoros értelmében elárasztott mindenféle ajándékkal, elismeréssel. A hála, a szeretet s a megbecsülés jeleit Jókai fontosnak tartotta maradéktalanul megőrizni, elhelyezni és közszemlére tenni, ám akkor derült ki, hogy a nagyszámú ajándéktárgy tetemes helyet igényel. Jókai ezért egy nagy bérházba költözött, ahol tucatnyi alkalmazott rendezgette jubileumi emléktárgyait, neki pedig, hirtelen megnövekedett költségei, kiadásai miatt, a megszokottnál sokkal többet kellett dolgoznia, írnia.

Milkó Izidor

Jókai szeretettel látta vendégül Milkó Izidort pesti, Duna-parti otthonában, és kiöntötte lelkét a szabadkai író előtt: elpanaszolta neki gondjait, anyagi nehézségeit. Milkó erről az érdekes, élményszerű látogatásról csak három évtizeddel később számolt be a Bácsmegyei Napló olvasóinak…

Szabadkai írónk látogatásának apropója az volt, hogy szerette volna megtudni, méghozzá személyesen Jókaitól hallani, hogy nagy írónk hogyan érzi magát az 1894. évi országos ünneplések után. 1894 márciusának elején kereste őt fel a Thonet-házban, a Váci utca 11/a és az Aranykéz utca 3. között húzódó bérházban, mely Lechner Ödön, Pártos Gyula és Klein H. János tervei alapján készült, és melyet Budapest első modern kereskedőházaként tartottak számon. Miután becsöngetett hozzá, egy fiatalember nyitott ajtót (a Jókai-gyűjtemény egyik kusztosza), aki előbb az előszobába, majd a szobába invitálta őt.

Mint Milkó írja, „Jókai az íróasztalnál ült. Tolla azzal a fáradhatatlansággal rajzolta papirosra az ő ismert, gömbölyded gyöngybetűit, mint az előbbi ötven esztendőben. Mikor megpillantott, bólintgatott a fejével, rámutatott egy karosszékre, és így szólt:

— Szép, hogy eljött. Egy kicsit el vagyok foglalva, de azért mégis örülök. Hanem egy kis türelmet kérek, csak addig, amíg ezt a kötetet befejezem, már a közepénél tartok.

Mintegy másfél óra múlva befejezte az írásait — készen volt a kötettel. Megnyomta az íróasztalán levő villamoskészülék egy gombját, mely valószínűleg a Révai Testvérek könyvesboltjában szólaltatta meg a csengőt, mert néhány perc múlva egy szedőgyerek (a hagyományos, torzonborz, rendetlen üstökű barna fiú) jelent meg a küszöbön, s vigyorgott a költőre egy kéziratot leső párduc vagy hiúz kárörvendezésével.”

Jókai Mór

Íráskényszer, időszűke és anyagi gondok

A küldönc távozása után Jókai Milkóhoz fordult, és elpanaszolta neki, hogy rettentően foglalt, s hogy csaknem egész idejét írással tölti:

„— Holnap vasárnap van, s legalább délután szeretnék a családom körében lenni s néhány órát pihenni. Képzelje: vízkereszt óta nem láttam se a lányomat, se a vőmet. […] Csakugyan sok a dolgom. A Jubileum, melyet tisztelőim és barátaim rendeztek, nem úgy ütött ki, ahogy ők nemes és dicséretes szándékukkal gondolták. A nagy-, közép-, kis-, szűk-, szűkebb-, legszűkebb és a végrehajtó bizottságot az a törekvés vezette, hogy kényelmesebbé és gondtalanabbá tegyék az életemet. Fájdalom, ez nem sikerült nekik. Most sokkal rosszabbul élek és hatszorta többet kell dolgoznom. […] S én nem is panaszkodom. A munkámat megszoktam és most se irtózom tőle. Csak azt sajnálom, (s ezt igazán nem érdemeltem meg a világ ezen legtöbb tagú bizottságától), hogy régi, kényelmes szállásomat fel kellene adnom s egyetlen szobára szorulnom. Meg azt, hogy még az estéli tarokkpartira sincs érkezésem.”

Jókai elkeseredve panaszolta Milkó Izidornak, hogy anyagi gondjai is vannak:

„— A kiadásaim ebben az esztendőben annyira felszaporodtak, hogy kénytelen vagyok minden istenadta nap legkevesebb tizenöt órát dolgozni, ha tudniillik meg akarom szerezni azt az összeget, melyre okvetlenül szükségem van. Azelőtt, naponta csak két órát írtam, s ez a munka meghozta azt a szerény jövedelmet, amely igénytelen háztartásom fenntartására szükséges volt.”

Milkó nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle: vajon mi lett annak a százezer forintnak a sorsa, amelyet Jókai összes műveinek tiszteletdíjaként kapott?

„— Az a százezer forint? Hát kedves barátom, az a százezer forint éppen három esztendeig lesz elég — házbérre.”

Jókai azt is megmagyarázta, hogy a nagy bérpalotára azért volt szüksége, hogy ott el tudja helyezni bőséges hagyatékát, azaz a leendő Jókai-múzeum tárgyait.

„— Értse meg kérem — magyarázta Jókai Milkónak —, annak a sok mindenfélének, amit ötven éves jubileumom alkalmával az ország különböző vidékeiről emlékül kaptam, rettenetes sok hely kellett. A gyöngéd rokonszenv és lelkes bámulás e számtalan apró és nagy ajándékát nem helyezhettem el valami raktárba. Kénytelen voltam belőlük múzeumot csinálni. […] Az én múzeumom magában is nagyobb a nemzetinél, száztizenkét szobában van felhalmozva, s még egyre érkeznek a küldemények. Ma reggel is jött valami húsz láda. Most már érti ön, hogy mire kell a százezer forint.”

Ezek szerint — s ezt Milkó is szóvá tette — a fél évszázados Jókai-jubileum 1894-ben csak a nagyközönség részére volt előnyös, s nem az ünnepeltre nézve.

Jókai válasza ez volt: „A számomra és megünneplésemre rendezett jubileum gyönyörű volt, s én örökké hálás leszek érte nemzetemnek, mert hátralevő éveimet az ünnepségek emlékeivel akarta megédesíteni. De édes öcsém, én nem panaszkodom. […] Képzelje csak: városoktól, megyéktől, községektől, társulatoktól, egyesületektől nem kevesebb, mint 17.866 fölirat érkezett hozzám. […] A Thonet-ház 112 szobájának a falain függnek nemzetem hódolatának e szép kiállítású nyilatkozatai, amelyeket nekem kellett berámáztatnom. […] Meg aztán nem is mertem megcsonkítani s teljesnek kellett hagynom a gyűjteményt. […] Nem kevés helyet foglalnak el a tiszteleti- és dísztagsági oklevelek is, melyeknek száma, eddigelé 6.517-re rúg, de föl fog menni legkevesebb hétezerre, mert egyesületeink rokonszenvének e nyilvánulásai még egyre érkeznek minden postával. […] Megint 7.000 ráma, 7.000 szeg és 7.000 méternyi terület e nagy ház falain! Ezek az okmányok a második emelet falait díszítik. Albumok dolgában nem voltak ennyire bőkezűek a polgártársaim, mindössze 569 darab érkezett. 150 asztalt vásároltam számukra, s mindegyikre négyet helyeztem el. Az asztalkák nem lévén szerfölött nagyok, csak 24 termet vettek igénybe. Érkezett ezen kívül 26 mellszobor és 74 életnagyságú arckép. Persze valamennyi engem ábrázol, életem különböző korszakaiban. Megható figyelem tisztelt művészbarátaimtól, de ezeknek a műtárgyaknak is jókora hely kell.”

A jubileum után Jókait elhalmozták elismerésekkel, ajándékokkal, tárgyakkal. Számos arckép is érkezett, melyet megőrzés végett valamilyen módon el kellett helyezni.

„Különböző olvasóimtól valami 100.000 arckép érkezett a jubileumra, ezekből is kitelik vagy 1.000 album, amelyek összeállításán most dolgozik egy szűkebb körű bizottság. Azonkívül kaptam tisztelőimtől 27 íróasztalt, 150 aranytollat, valami 500 levélnehezéket, 115 tintatartót, 5 vonalzót, 182 gyertyatartót és lámpát, 65 karszéket (mindegyiket azzal a kérelemmel, hogy íróasztalom elé helyezzem), 66 sétapálcát, 47 különböző nagyságú szőnyeget, 134 pár hímzett papucsot, 50 likőrös szervizt, 110 vázát, 99 szivartárcát, 24.300 szivart, 56 jegyzőkönyvet, 6-7.000 különböző nippet és számtalan csókot.”

„A csók magában is a legjobb dolog…”

Jókai bevallása szerint a jubileum kapcsán éppen a kapott csókok estek neki a legjobban, abban lelte legtöbb gyönyörűségét. „Nemcsak azért, mert a csók magában is a legjobb dolog a világon s mert lelkes fiatalasszonyok és bájos, ifjú leánykák adták, de azért is, mert nem foglalnak el sok helyet. A többi tárgyak, azok bezzeg helyet követelnek. Amint látják, engem is kiszorítottak rendes kényelmemből s csak ezt a csendes odut az előszobával hagyták meg nekem. Az óriási épület több helyiségei mind tele vannak a jubileum emlékeivel, amelyeknek rendezésén fáradhatatlanul dolgozik az a tizenkét fiatalember, kiket szerződtetnem kellett.”

Milkó látogatásának végén Jókai elnézést kért tőle, hogy nem tud vele hosszasan társalogni, mert dolgoznia kell. Viszont meginvitálta őt, hogy 1894 őszén keresse fel ismét, azzal, hogy akkor majd közösen megtekintik a jubileum alkalmából kapott tárgyakat.

A látogatás után az ott látottak és hallottak kapcsán Milkó nem állhatta ki, hogy kellő iróniával ne vonja le a tanulságot: nem jó nagy magyar írónak lenni, mert noha az szép társadalmi, közéleti pozíció, mégis nagyon rossz üzlet (!)

IRODALOM: Baedeker (Milkó Izidor): Látogatás Jókainál. Bácsmegyei Napló, 1925. febr. 1.; E. CSORBA Csilla: Szederinda (Jókai írói jubileuma). = Tények és legendák, tárgyak és ereklyék. Szerk. Kalla Zsuzsa. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1994, 57—66.; Kristóf György: Jókai Mór élete és művei. Kolozsvár, 1925; Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. I—II. (szerk.: Galgó Gábor). Budapest, é. n.; Nógrádi László: Jókai Mór élete és költészete. Pozsony—Budapest [1902]; Rózsa György: Csorba Csilla: „Baráti emlékül — Jókai Mór.” Irodalomtörténeti Közlemények, 1982/4. sz., 519—520.; Rózsafalvi Zsuzsanna: „Ötvenéves aranylakodalom a múzsával”. A Jókai-jubileum és a díszkiadás története. = Budapesti Negyed, 2007/4. sz., 335—359.