Mikor kell beavatkozni?
Perisity Irma
2020.10.30.
LXXV. évf. 43. szám
Mikor kell beavatkozni?

Segélykiáltást hallunk a sötét utcán, egy idős személy fekszik az út mentén, fiatalok verekednek… Sorolhatnám a hasonló helyzeteket, melyeket rendszerint messziről elkerülünk, vagy úgy teszünk, mintha nem láttuk/hallottuk volna. Mert úgy tanultuk, hogy mások dolgába nem ildomos beleavatkozni. De egy felelősségteljes polgárnak vajon mikor kell meghallania a segélykérést? Egy hetvenen túli, csalódott apa fejtegeti a fenti talányt.

— Amikor az ember a gyermekeit tanítja, sosem gondol a szülői tanács esetleges negatív következményére — mondja, miközben fáradt mozdulattal tolja hátra homlokáról az elnyűtt kalapot. — Minden, amit a gyereknevelés terén tettem, azt a legjobb szándékkal csináltam, és hangsúlyozom, kénytelen voltam, mert a fiamat és a lányomat egyedül neveltem. Már nem emlékszem arra az időre, de biztosan nagyon mulya, tehetetlen voltam, mert a feleségem nyolc év házasság után meglépett Ausztráliába egy fiatal asztalossal, aki az ablakainkat javította. Nem éltek már a szüleim, így egyedül vágtam neki a gyermeknevelés cseppet sem könnyű feladatának. Vagy talán nem is nehéz feladat ez, csak én nem voltam eléggé felkészülve. A fiam abban az évben indult iskolába, a lányom négyéves volt. Nehéz időszak következett.

Ügyes szakember hírében álltam, a gyárban megbecsültek, és nagyon sokszor segítettek, ha gond volt a gyerekekkel. Az egy fizetésből nem sok mindenre tellett, maszekolni pedig nem nagyon tudtam, mert délután mostam, főztem, vasaltam, tanultam a gyerekekkel. Időközben a lányom iskolába indult, nagyon elkelt volna a segítség, de nem akartam újranősülni. A legnagyobb hibám az volt, hogy ha nem tudtam mindent idejében elintézni, a fiamat vontam be a gondok megoldásába, nem számolva azzal, hogy még ő is gyerek. Valahogy mindig jobban izgultam a lányom miatt, az volt az érzésem, hogy neki nagyobb szüksége van a szeretetre, gondoskodásra. A fiam valahogy kicsúszott a kezemből. Közepes tanulóként fejezte be az általános iskolát, de nem akart továbbtanulni. Tizenhat évesen állt munkába, és elköltözött. Nem veszekedtünk, semmit sem vetett a szememre, de tudtam, belefáradt a közös életünkbe. Tartottuk a kapcsolatot, de a ragaszkodás nagyon mérsékelt volt mindkettőnk részéről. Elhatároztam, hogy megnősülök, mert nem akartam a lányomat is elveszíteni. Én hülye azt gondoltam, egy idegen asszony nagyobb gonddal bánik a lányommal, mint a saját testvére.

A fiam néhány év múlva megnősült, született két gyerekük, de nem nagyon ápoltuk a kapcsolatot. A lányom középiskolát fejezett be, még nem volt húszéves, amikor férjhez ment. A vejem egy szorgalmas parasztcsalád fia, aki örökölte a föld szeretetét — a 18 holdas gazdaságukban dolgozott. Egymás után érkezett a két unoka, a lányom nem is dolgozott. Igaz, akkor már széthullóban volt az ország, munkát is nehezen lehetett találni, akinek pedig volt állása, az is elveszítette. A földművelésből is jóval kevesebb lett a jövedelem, hát a vejem egy magánvállalkozónál kapott elég jól fizetett munkát. Nem voltak anyagi gondjaik, talán azért is lett a lányom hálátlan, követelőző — és örökké elégedetlen. Tudtam, hogy a vejem jól keres, de bármikor, amikor a lányom siránkozott, pénzt adtam neki a szerény nyugdíjamból. Megtörtént, hogy napokig pástétomos kenyeret ettem, mert másra nem jutott. De idővel a vejem is belefáradt, és beadta a válókeresetet. Elváltak, de a lányom nem akarta neki adni a gyerekeket. Nem szeretném felidézni azokat az időket, mert rengeteg gond akadt a lányom körül, aki lassan beleélte magát, hogy mindenki ellene van, el akarják tőle venni a gyerekeit. Megtámadta a férjét, amikor értük ment, én éppen nála voltam akkor. De sosem akartam beleavatkozni az ügyeikbe, pedig tudtam, hogy rosszul teszem. A vejem akkor pofon vágta, és ezért három hónap börtönt kapott.

Mivel a lányomnak nem volt jövedelme, kilakoltatták az albérletből, kénytelen voltam magamhoz venni. Én is egyedül voltam, mert a második feleségem időközben meghalt. Alig múlt el két hónap a közös életből, amikor a lányom annyira agresszív lett, hogy a ház felgyújtásával fenyegetett. Állandóan pénzt követelt tőlem hajfestésre, műkörömre, miközben alig futotta a nyugdíjból négyünk ellátására. Állandóan ordítozott, de soha senki nem jött át megnézni, mi történik. Még akkor sem, amikor a lányom piszkavassal úgy fejbe ütött, hogy elájultam. Az idősebb unokám hívta át a szomszédot, és akkor vittek el a mentők. Amikor kiengedtek a kórházból, nem mertem hazamenni, hanem elmentem a fiamhoz, és kértem, fogadjanak be, amíg a lányom le nem nyugszik. Már három hónapja náluk vagyok, de naponta járok hozzá, hiszen tudom, még ennivalójuk sincs. Most könyörög, hogy menjek vissza, minden rendben lesz, dolgozni is fog. A szomszédok közül néhánnyal nagyon jó viszonyban voltam, de ha kérdezem őket, azt mondják: nem kell idegennek beavatkozni. Hát majd valahogy megoldom. Ha addig a lányom nem fog baltát a piszkavas helyett.

Ilusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..