Csóka és Móra Ferenc közös története azzal kezdődött, hogy 1907 őszén Farkas Szilárd (1869—1923) csókai plébánostól a szegedi múzeumba érkezett egy levél, melyben tájékoztatta a szakembereket, hogy a falu határában lévő dombon, a Lederer család birtokán csak bele kell rúgni a földbe, és máris cifra cserepek kerülnek a felszínre. Az intézmény igazgatója Tömörkény István (1866—1917) volt, aki a könyvtárosként dolgozó Móra Ferencet szemelte ki erre a feladatra. A csókai munkálatokat még abban az évben megkezdték, de Mórának az az elképzelése, hogy a feltárásokat néhány hét alatt befejezi, nem vált valóra, a 7000 négyzetméternyi terület átvizsgálását ugyanis az I. világháború kitörése szakította félbe. A nagy háború után Torontál elvesztésével ez a terület a magyar régészet számára tovább már sajnos nem létezett. A csókai anyag egy része a Magyar Nemzeti Múzeumnak, a zombori múzeumnak és a temesvári múzeumnak jutott, a leletek többsége viszont Szegedre, a mai Móra Ferenc Múzeumba került.

Móra Ferenc egy-egy terepi kiszállása hetekig tartott, és ilyenkor a levelet küldő papnál, Farkas Szilárdnál lakott, akiben nemcsak segítőre, hanem jóbarátra is lelt.

Miközben mindezeket végiggondoltam, a kellemes kora tavaszi napsütésben letelepedtem egy közeli padra. Arcom a melengető sugarak felé fordítottam, a szemem is lehunytam egy pillanatra.

— Hova tűnt innen a parókia? — szegezte nekem a kérdést egy ismeretlen hang. Riadtan oldalra fordultam, és nem akartam hinni a szememnek! Miközben én elméláztam, nem más, mint Móra Ferenc telepedett mellém.

— Utoljára akkor jártam erre, amikor még kerek volt a magyar világ, és itt — mutatott a hátunk mögé — egy fehér épület állt, a katolikus parókia. Ott lakott kedves barátom, Farkas Szilárd plébános úr, akiről A csókai pap című versemet írtam, de más műveimben is megörökítettem jóságos alakját, vidám természetét.

— Ó, azt a verset én is ismerem, és Kónya Sándor csókai versénekes megzenésítésében is nagyon jól hangzik. Farkas Szilárdról pedig tudom, hogy a hívők körében népszerű volt, támogatta a fiatalokat, de nem vetette meg a jó bort és a kártyát sem. Az 1923-ban bekövetkezett haláláig a csókai plébánián teljesített szolgálatot, fekete márvány síremléke a katolikus temetőben található, meg is mutathatom, ha érdekli. A paplakról viszont rossz hírem van, az 1970-es években ugyanis lebontották, és a helyére ezeket a ronda, soklakásos tömbházakat emelték. Tették ezt annak ellenére, hogy nemcsak ön talált benne szállást, hanem az utolsó magyar sámánnak titulált Kálmány Lajos (1852—1919) katolikus pap, néprajzkutató, népmesegyűjtő is eltöltött itt néhány évet. Lehet, hogy azok, akik a kommunista időkben voltak hatalmon, egyikük nevét sem ismerték, hiszen meg sem fordult a fejükben, hogy az 1850-es években felújított és kibővített parókiát esetleg tájházzá alakítsák át. A helyére került épület földszintjén pedig jelenleg egy hatalmas kínai áruház található.

— Kínai? Miért éppen kínai?

— Ez hosszú történet, a legrövidebben talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy onnan érkezik minden — ruha, cipő, táskák, technikai eszközök, lakberendezési tárgyak stb. —, ami olcsó, és a legtöbb esetben minőségtelen, de az emberek megvásárolják, mert gyakran csak erre van pénzük. Az viszont jó, hogy éppen most jött hozzánk, mert korábban az épületnek ez a része évekig üresen, piszkos, bevert kirakatokkal csúfította a környezetet.

— És az ott én volnék? — fordította tekintetét a szoborra. — Ki készítette, és mióta áll itt?

— 2004-ben az ön születésének 125. és halálának 70. évfordulója alkalmából avatták fel. A tervezők a talapzatot úgy alakították ki, mintha az egykori paplak falának, pontosabban a sarkának egy része volna, a szobrot pedig arccal a Kremenyák felé fordították. Azt hallottam, hogy a munkások, miközben készítették elő a talajt a szobor felállításához, megtalálták a parókia alapját. Talán nem fog tetszeni, de ha már rákérdezett, nem hallgatom el, hogy az alkotás nem egy ismert szobrászművész nevéhez fűződik, hiszen egy már meglévő gipszalkotás alapján a csókai öntöde munkásai készítették. Akkor erre és ennyire futotta.

— Jól hallottam, már több mint ötven éve létezik itt egy művelődési egyesület, mely az én nevemet viseli?

— Igen, a csókai Móra Ferenc Művelődési Egyesület 1969-ben alakult meg, hivatalosan az 1970. év elején jegyezték be. A magyar jelző 2011-ben került a nevébe, és így lett Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesület. Alapító elnöke Cs. Simon István (1942—2007) író, költő, újságíró volt, aki egy vele készített interjúban elmondta, kezdetben maga is hajlott afelé, hogy a civil szervezet Ady Endre nevét viselje, de mégis inkább olyan valakiről szerették volna elnevezni, aki jobban kötődik a településhez. Az ön Csókai csata című elbeszélése az olvasókönyvekben is benne volt, és azok a diákok is ismerték és szerették, akik egyébként nem sokat törődtek a leckével. Nagy csodának számít, hogy az akkori hatalom jóváhagyta ezt a nevet, hiszen számára a Testvériség-Egység elnevezés mellett csak Petőfi Sándor volt elfogadható. Az egyesület jelenlegi székházát itteni és magyarországi forrásokból vásárolták meg és újították fel, a szakcsoportok 2008-ban vehették birtokukba. Egy évvel később, az ön születésének 130. és halálának 75. évfordulóján tartott megemlékezésen a dédunokáját, Vészits Andrea dramaturgot, forgatókönyvírót is vendégül látták. Az est közönségének levetítették az Anzix a búzamezőkről című alkotását, mely a híres dédapának állít emléket.

— És a Kremenyák? Megvan még?

— Továbbra is egy kissé kiemelkedik a rónaságból, és 2007 szeptembere óta, a csókai ásatásai megkezdésének 100. évfordulója alkalmából, kopjafa is jelöli. Vrábel János (1953—2019) népművész tölgyfából faragott emlékoszlopát Csipak Csaba diakónus szentelte fel. Egyébként az egyesület egyik alapítója és első elnöke, a már említett Cs. Simon István volt az, aki — írásaiban és a különféle alkalmakat megragadva élőszóban is — leginkább szorgalmazta a Kremenyák megjelölését. Kár, hogy nem ismerhették egymást!

Beszélgetőtársamnak éppen fel akartam ajánlani, hogy sétáljunk ki a temetőbe Farkas Szilárd plébános úr síremlékéhez, majd a kopjafához, amikor kuncogást hallottam:

— Nézd, a néni elaludt! Lehet, hogy részeg?

— Á, biztos csak fáradt.

— Ébresszük fel! Hozz onnan a szobortól egy szál virágot, megcsiklandozzuk az orrát!

Kinyitottam a szemem, és mérgesen néztem az előttem álló lurkókra. Mellettem a padon nem ült senki. Álmomban beszéltem volna? És milyen furcsa beszélgetés volt! Ahelyett, hogy vérbeli újságíróként én faggattam volna ki a váratlanul mellém szegődő vándort, folyamatosan ő kérdezett engem.

*

(A teljes írás a Kárpátországi téridő című könyvben jelent meg, melyet a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesülete adott ki 2022-ben. A felkért Kárpát-medencei újságírók feladata az volt, hogy válasszák ki a magyar történelem, irodalom stb. valamely jeles személyiségét, és találjanak hozzá egy olyan csatlakozási pontot, amelyből kiderül, hogy valamilyen módon kapcsolatba léptek vele.)