1823. január 22-én született Kölcsey Ferenc költeménye, magyarságunk öntudatának, önismeretének a forrása, elsőszámú nemzeti imádságunk: a Himnusz. A legismertebb és legszentebb magyar költemény, bár valójában csak az első versszaka közismert, mégis a legnagyobb hatással volt és van közösségi és egyéni történelemlátásunkra és etikai szemléletünkre. Kölcsey műve előtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga... kezdetű ének, míg a református magyarságé a 90. Zsoltár volt. A Himnusz 1829-ben jelent meg először nyomtatásban, majd Erkel Ferenc megzenésítette. Ez a hazafias költemény lett Magyarország himnusza, január 22-ét pedig 1989 óta a Magyar Kultúra Napjaként ünnepeljük. Mi jut eszébe Önnek a Himnuszról? -- kérdeztük Olvasóinkat.
KOVÁCS Gergely palicsi egyetemista:
- A Himnuszt hallgatván - természetesen az Isten, áldd meg a magyart kezdetűre gondolok - libabőrös leszek, elérzékenyülök, vigyázzállásba vágom magam, s szinte mindig nagy átéléssel dúdolom, akár ünnepségen, akár rádióból hallom az általam szentnek és sérthetetlennek tartott dallamot. Kicsi koromtól fogva magyarnak neveltek, de természetesen megtanítottak elfogadni is az itt élő más nemzetek kultúráját és szokásait. Nem volt semmi bajom sem a régi jugoszláv, sem a mostani szerb himnusszal sem, az érzelmeim azonban csak a Kölcsey Ferenc által írt magyar himnuszra lángolnak fel. Remélem, hogy a himnusz könyörgésével összhangban végre megáld bennünket az Isten jókedvvel, bőséggel, megvéd minden ellenségtől, s egy vidám évvel ajándékozza meg a történelem folyamán oly sokat szenvedett magyar népet.
BICÓK Géza óbecsei földműves:
- Attól függ, hogy melyik himnuszról. Az én kedvenc himnuszom a régi jugoszláv himnusz, azaz a Hej Sloveni kezdetű volt, ami pionírrá avatásunk pillanatában csendült fel, s az iskolában mindvégig a dallamára sulykolták belénk a nagy testvériség-egység eszméjét. Az ország jelenlegi himnuszát teljesen közömbösen, az érzelem legcsekélyebb jele nélkül hallgatom, elárulom, hogy még a szövegét sem tudom. Az Isten áldd meg a magyart hallva a düh, az elkeseredettség és a kilátástalanság lesz rajtam úrrá. Eszembe jut 2004. december 5-e, amikor az úgynevezett anyaország végérvényesen kitaszított bennünket, s Gyurcsány miniszterelnök lemondott rólunk, az anyaország határain kívülre sodródott magyarokról. Tudom, hogy a vajdasági magyarok nagy része elérzékenyül, s még a könnye is kicsordul, amikor a magyar himnuszt hallgatja, én pedig mérhetetlen fájdalmat és csalódottságot érzek, hiszen immár testvéreinknek sem kellünk már.
Dr. Zsoldos Ferenc, a Civil Mozgalom aktivistája:
- Talán profán dolog, de a magyar himnusz hallatán a hideg futkos a hátamon, mintegy érzelmileg túlfűtött leszek. Nem tudom, mi az oka, de már gyermekkorom óta ekkora hatással van rám. Érzelmileg kötődöm a magyar himnuszhoz, és úgy gondolom, hogy ez az érzés a sűrűje mindannak, amit a magyar nép az elmúlt évszázadok alatt megért, mindannak a gazdagságnak és egyben bánatnak, amely sorsunkat alakította. De sűrűje a XX. század gyötrelmeinek is, mert kisebbségként kell megérnem magyarságomat, és az előző évszázadban sok pofont kellett eltűrnünk. Amellett, hogy büszke vagyok magyarságomra, benne van ebben az érzésben az a hihetetlen elszántság, hogy mindent megtegyek és segítsek népemen. Bízom abban, hogy egy sikeresebb XXI. század következik, és az eltelt XX. század végül is csak egy rossz epilógus marad a magyar nép történetében.
SINKOVITS Péter zentai író, költő:
- Kisugárzása egyes művészeti alkotásoknak, szavaknak, tárgyaknak (például a Szent Koronának) és bizonyos helyeknek van. S némely személyeknek is, bár a történelem arra tanít bennünket, hogy ez előbb-utóbb megosztottsághoz (is) vezethet. Ami nemzeti imánkat illeti, idegenkedem a hivalkodó, harsogó, ellenőrzően körültekintgető, műkönnyező himnuszénekléstől. Szövege mégis elsősorban fohász, amelynek persze a szilveszteri gongütést követően, valamint labdarúgó-mérkőzésen a kezdőrúgás elvégzése előtt meg az olimpiai érmék átadásakor is van funkciója - mindezek ellenére (s közösségi buzdító erején túlmenően is) mindenekelőtt magányba hulló meghittséget feltételez. Továbbgondolva: egy időben a vajdasági magyarok egyik része menekülve, a másik része pedig a mindinkább szűkülő országhatár közé nyomorítva bizonyára többször fordult himnuszunkhoz, mint korábban, az önmegtartás fogódzóját keresve. Mert a himnusz egyben menedékhely is, esernyő, amely alá mindenki beállhat.
Kölcsey versének tagadhatatlan a kisugárzása, amely a rárakódott évtizedek sokaságával csak erősödik. Kérdés viszont - ezzel párhuzamosan -, hogy miként is állunk ez idő tájt a kultúra integráló szerepével. Illúzióink fogyatkozóban, hiszen (egyik szegmentumaként) pusztán a hagyományőrzés, az értékek megtartása nem tömheti be azt az űrt, amelyet a létfeltételek romlása okozott. Viszont mással meg nem helyettesíthető... Ugyanakkor költőnk (a XIX. század elején sem lehetett más a helyzet) világosan meghatározta a sorrendet: jókedv - és bőség. Ha ez utóbbi hiánycikk, az előbbi pótolhatja. No és egy rádióelőadásban hallottam évekkel ezelőtt, hogy Erkel eredetileg - meghagyása szerint - gyorsabb tempót indítványozott, s ha megpróbáljuk így (kissé pattogósabban) elénekelni, akkor a szöveg jelentése is némiképp megváltozik. Az idők folyamán a tempó lelassult, elfátyolosodott, megtört a lendülete. Nem próbálnánk meg ismét a gyorsabb ritmusú változatot?
SINKA Arnold, a gyulafehérvári Caritas székelyudbvarhelyi kirendeltségének vezetője:
- Az utóbbi időben a magyarországi politikai helyzet miatt megváltoztak azok az érzelmek, gondolatok, amelyek régebben a himnusz hallatán felötlöttek bennem. Amikor gyerek voltam, a magyar himuszt kizárólag a templomban énekeltük. Akkor mindig elérzékenyültem ennek a magasztos imának az énekelése közben. Úgy éreztem, hogy fohászkodnom kell a magyarság jövőjéért, és eközben lepörgött előttem történelmünk, népünk szenvedése. Gyerekként azt képzeltem, hogy nem kell sok idő, és összefog a magyarság, ráébredünk arra, hogy együtt sokkal erősebbek vagyunk. Most már tudom: csak illúzió volt.