„Amerikában megépítik az utakat, ám gyakran elfelejtik rárajzolni őket a térképre. Oroszországban viszont előbb rajzolnak, aztán általában elfelejtenek építeni” — ezzel a gondolattal indít az idegenvezető, miután többedmagunkkal beszállunk egy furgonba, és kivágódunk a főútra.
A Mokra Gora-i vasútállomásra tartunk Zlatiborról, az Oroszországgal vont párhuzam lényegére pedig hamarosan fény derül.
Kora reggel, az éjszakai kiadós eső után szinte harapni lehet a fenyőmézillatú, harmatos levegőt. Itt sohasem volt csúcsforgalom, a szerpentines Zlatibor útjai pedig valóban nincsenek mindig feltüntetve a térképeken. Sokukat kizárólag a vérprofi dél-szerbiai sofőrök és a minden hájjal megkent idegenvezetők ismerik. A környék legbefolyásosabb figurája, sőt, élő legendája Emir Kusturica, a legsikeresebb szerb filmrendező, zenész, színész, mecénás és országimázs-építő.
Zlatibor környéke — az itt sorakozó, általában tehetős belgrádi ügyvédek és orvosok tulajdonában levő villák és hétvégi házak látványától függetlenül is — egy különösen gazdag vidék.
A szerző felvételei
Šljivovica faluban — nomen est omen — rakijadát, azaz pálinkafesztivált, Mačkat faluban pedig pršutijadát, vagyis sonkafesztivált tartanak minden évben. A turisták özönlenek ide, amerikaiakkal, kínaiakkal és dél-koreaiakkal is találkozunk, akik egyenként legalább tizennyolc fényképező- és táblagéppel felszerelkezve gyűjtik össze digitális fotók százait az otthoni archívumba. Mačkat falu nem csak a sonkáról híres. Ez az a hely, ahol — a legtöbb szerbiai falutól eltérően — folyamatosan nő az elsősök és az újszülöttek száma, a demográfiai adatok csodaszámba mennek az országban.
A Šarganska osmica nevű nosztalgiavonatra szállunk majd fel, melynek mindennapos, kőbe vésett indulási ideje 10 óra 30 perc, ezért marad még időnk belekóstolni a Bele Vode forrásvizébe. Az itteni víz az átlagos 6 és 8 közöttihez képest 11,75-ös pH-értékű, és erre rendkívül büszkék a helyiek. Az itt élő nőknek állítólag nemhogy kozmetikusra, de szinte már férfiakra sincs szükségük, a legenda szerint a víz ugyanis még a terhességben is segít.
Mokra Gora nevének eredete az első telepesek történeteire vezethető vissza, akik állítólag képtelenek voltak tüzet gyújtani a nehéz, párás levegő miatt. A sziklák egyébként folyamatosan „sírnak” errefelé, a jéghideg forrásvíz csörgedezésének hangja mindenhol ott van.
A Šarganska osmica, becenevén a Ćira kisvasút Nyugat-Szerbia egyik leglátogatottabb nevezetessége. A XX. század elején óriási kisvasúthálózat épült ki Bosznia-Hercegovinában, Szarajevóból Trebinjébe, Mostarba, Dubrovnikba és Višegradba lehetett eljutni, miközben Nyugat-Szerbiában is teljes gőzzel folyt a vasútépítés. A legnagyobb gondot az Užice és Višegrad közötti táv okozta, mivel óriási szintkülönbségeket kellett áthidalni. Mokra Gora és Šargan Vitasi között megalkottak egy 8-as alakban haladó pályát, a munkálatok pedig az I. világháború miatt csak 1925-re fejeződtek be. 1974-ben haladt el itt az utolsó vonat, huszonöt évvel később pedig a szerbek úgy döntöttek, kihasználva a festői kilátást, turistavasutat hoznak itt létre. A kisvasút mindegyik megállójának van romantikus sztorija, ahol pedig nem volt semmi, a helyi marketinges csapat gyorsan kanyarintott valamit.
A nosztalgiajárat egyébként áprilistól októberig, jó idő esetén pedig egészen novemberig közlekedik. A 800 dinárért cserébe pedig nemcsak egy káprázatos szakaszon utazhatunk — melyen áthaladva a régi Jugoszlávia lakosainak ezrei vonatoztak el a tengerpartig —, hanem régi uniformisba öltözött, folyamatosan füttyögő kalauzt, kényelmetlen, egyúttal autentikus fapadokat, a vasúton szövődött régi szerelmekről szóló szerb népdalokat és értetlenül mosolygó dél-koreai turistákat is kapunk, akiknek ráadásul mostantól biztosan lesz legalább egy fotójuk rólunk.
Az első állomás a Kilencedik kilométer nevet viseli, hiszen éppen ennyire fekszik a boszniai határ. Jatarén lehet kávét inni, a Zlatibor központjában található kávézók 280 dináros kapucsínói helyett csupán 150-ért. Idegenvezetőnktől megtudjuk, hogy erről a helyről még soha senki nem vett menetjegyet a történelemben, a hegy oldalán épült lépcsősor — ha megmászni fárasztó is — fentről szemet gyönyörködtető látványt nyújt a vasútra, illetve az alattunk elterülő, zöldellő völgyekre. A Golubići (magyarul Galambocskák) nevű állomás megállójában egy ütött-kopott autó áll, melyről hamarosan kiderül, hogy hajdanán filmes kellék volt. Ezt a megállót Emir Kusturica építtette Az élet egy csoda című, 2004-ben készült filmjéhez. A Bolond kő nevű állomás már valóban a szerelmeseké: ha valaki megérinti a kilátónál magasodó sziklát, akkor az a legenda szerint megtalálja a párját.
A Šarganska osmica továbbra is egy keskeny nyomközű vasútvonalon halad, mely több mint 15 000 méter hosszú. Huszonkét alagutat érint, közülük pedig a leghosszabb az I. Sándor király nevét viselő, 1668 méteres szakasz. Ha valaki szeretné, akár még az esküvőjét is megtarthatja a vonaton, násznépestül, boldogító igenestül, korhű öltözékben, sok pénzért.
Kusturica párhuzamos valósága
Drvengrad, Emir Kusturica magánetnovárosa az orosz népmeséket idézi. A Kustendorf nevű filmfesztiválon kívül filmes workshopokat, sőt, egy főleg a Gazprom által finanszírozott orosz zenei fesztivált is tartanak itt minden nyáron. A vonatozás után ide térünk be, én pedig azonnal rákérdezek a recepción, hol találom a 2010-ben nagy csinnadrattával felállított Johnny Depp-szobrot. A pasziánszpartijából rám pislogó recepciós kurtán odaveti a monitor mögül, hogy azt már régen elvitték.
Drvengradban minden kőből és fából épült, ám a Maradona, Che Guevara, Fellini, Ivo Andrić és más, Kusturica által nagyra becsült emberek nevét viselő utcácskákban a házak külseje senkit se tévesszen meg. Nem kevés pénzért adják ki őket a turistáknak, akik a rusztikus környezetben összkomfortos körülmények között pihenhetnek — internettel, kábeltévével, éttermek és kávézók széles kínálatával. A teniszpálya és a Belgrád irányába vezető út is Novak Đoković nevét viseli. Mozi, könyvtár, színházterem, sőt, uszoda is van. Az itt található legrégebbi építmény kilencvenéves. A játszótér melletti piacon a fenyőméz és az úgynevezett slatko (mézes, gyümölcsös édesség) a sláger.
A helyiek szentül hisznek benne, hogy Kusturica és a kisvasút nélkül Mokra Gora már régen eltűnt volna. Viszont mégsem panaszkodik senki a méz, a kajmak és a sonka földjén. A vendégszeretet lényegét egyetlen, általam véletlenül elcsípett kijelentés fejezte ki a legjobban, melyet az egyik zlatibori hoteltulajdonos mondott a másiknak: „Tudod, testvérem, mi itt nem szolgáltatást, hanem élményt kínálunk. A többit majd a pálinka elintézi.”
