A kisebb süllők sem vetik meg a „nehézfejűt”

Ismerősei hatására Kanyó János horgászmester is megpróbálkozott a műcsalis pecázással. Erre számítani lehetett, hiszen ott volt az új, nagy teljesítményű vízi járműve meg a rablóhallal bőven megáldott Kanizsa környéki Tisza-szakasz.

Először, mint mindenki, az egyszerűbb villantókkal, wagglerekkel, szilikonos gumihalakkal kísérletezett, de nem ért el velük kimagasló eredményeket. Az áttörést a fejnehéz Glavinjar műcsali hozta el számára. Kezdetben még csak ismerkedett vele, de olyan jó véleményeket hallott róla, hogy elhatározta, tesztelni fogja. Egy barátja segítségével jó vételáron rögtön 43 darab ilyen műcsalit sikerült beszereznie. A csomagban ott voltak a termékcsalád legkapósabbjai, a Vidra, Perca, Drasko, Dule és persze a Sebil. A nagyságot is variálta, hiszen 20-tól 40 grammosig vásárolt belőlük, és a színeket is változtatta. Ezekkel már el lehetett indulni a Tiszára, és megkezdődött a próbahorgászat.

A módszerhez biztonságos csónak kell

Innen kezdve idézem János beszámolóját az első ilyen horgászatról:

„Felmentem több kilométert csónakommal a Tiszán, majd elkezdtem csordogálni lefelé. Először egy 20 grammos Vidra Glavinjart akasztottam egy erős, sima kapocsra. Leeresztettem a fenékre, majd visszahúztam egy fél métert, és mozgatni kezdtem. Rögtön felmerült a kérdés: mekkorát húzzak rajta? Ha lassan húztam, nem vibrált be, de amikor gyorsítottam rajta, jónak éreztem. Amikor eresztettem vissza, süllyedt, mint egy darab kő, de mégis volt egy kis oldalmozgása. Ismételgettem a betanult mozdulatsort: húzás-vibrálás-ejtés. Vagy 40 centit húztam a nyéllel felfelé, éreztem a műcsali vibrálását, noha a bot gerincesebb volt a kelleténél.

Teltek az órák, semmi kapás nem volt. Kezdtem változtatni a húzások nagyságát, néha megállítottam a botomat, hogy a csali nyugodjon néhány másodpercig. Kitartó munkával emelgettem, miközben lassan csordogáltam lefelé a folyón. Megpróbáltam kísérni a meder alakulását, a mélyebb részeken utánaengedtem a zsineget, máshol meg feljebb tekertem.

Ezt a példányt is a Glavinjar csalogatta a csónakba

Múlott az idő, lassan elhalt a jobb kezem, ezért átvettem a botot a balba, a jobbal pedig irányítottam a csónakot. Kerestem a mélyebb szakaszokat, töréseket, itt egészen leeresztetem a csalit. Aztán egy ilyen műveletsor után egyszer csak elakadást éreztem, de az akadó visszarúgott! Rendesen bele kellett kapaszkodnom a botba, mert az ellenfelem is rájött, hogy itt valami nincs rendben! Egy türelmes fárasztás után végül kézzel emeltem be a csónakba egy 20 kiló körüli harcsát. Meglett tehát az első „glavinjaros” kapitális halam. A fogás helyén egy nagyobb medertörés volt, és bizony itt lapult a bajuszos.

Innentől kezdve tudatosan kerestem a nagyobb töréseket. Az ilyen helyekre elsősorban a víz felszíne szokott utalni. Tapasztalataim gyarapodásával szaporodtak a kapások és ennek megfelelően a fogások is. A gyakori sikereim láttán sokan megkérdezték tőlem, hogy van-e radarom. Erre én csak azt feleltem, hogy igen, van, méghozzá a fejemben! Annyiszor jártam meg ezt az ismert folyószakaszt, annyi mérést végeztem el a csomózott horgonykötelemmel, hogy képzeletemben már az egész medret feltérképeztem, akadóstul, gödröstül. Nem csoda tehát, hogy eszembe sem jutott radart vásárolni.

Ritkán, de megtörténik, hogy a keszegek is megkívánják a vibrálóst

Azt hiszem, ez a technika nem igényel különösebb tudást. Inkább a kitartás a fontos, és az összpontosítás, illetve a helyismeret is elengedhetetlen. A felszerelés esetében a jó összehangoltság és az ellenőrzött karbantartás segíti a megakasztott halak biztonságos csónakba terelését.

Egész nyáron alkalmazom ezt a módszert, amíg a hőmérséklet le nem esik +7 fok alá. Éjszaka is eredményes az ejtegetés, de ilyenkor a parthoz közelebb kell keresni a halat. Ilyenkor nagyon fontos, hogy csendben maradjunk, ne kopogjunk a csónakban. Este általában többféle halra számíthatunk. Süllőt, márnát és még bagolykeszeget is fogtam Glavinjarral, mégpedig szabályosan, azaz szájba akadva. Ezt azért hangsúlyozom, mert olyan vélemények is vannak, hogy ezzel a módszerrel túl sok a külső (gereblyézős) akadás. Ha szabályosan vezetjük a műcsalit, és kerüljük a gereblyéző mozdulatokat, akkor szabályos kapásaink lesznek, amivel elejét vehetjük a halállomány felesleges megsebzésének.”

Végezetül, de nem dicsekvésképpen: Jánosnak az ilyen módszerrel kifogott legnagyobb harcsái 54, 56 és 58 kilót nyomtak.