Félszegen és meghatódva készültem a találkozásra. Mit is kérdezhet egy tanítvány a mesterétől? Mit kérdezhetek egy olyan embertől, aki 35 éve ismer, s akivel 35 évig osztoztunk jóban-rosszban? S akinek mindezt a 35 évet köszönhetem, mert hiszen ő volt az, aki „lelki szemei”-vel annak idején felfedezett és az újságírás útján elindított... Aki úgy tanított, hogy sohasem okított — hanem példát mutatott: szakmaiságból, emberi magatartásból, közösségért való odaadásból... Aki kéznél volt, ha kérdésem adódott, és meghallgatott, ha épp panaszkodnom kellett... És aki... De hagyjuk. Megköszönni a múltat úgysem lehet. (A hála, mondaná, hálátlan dolog.) A jelen pedig már egészen másról szól...

* Az Én köszönöm, Júlia c. írásodban nagyjából már válaszoltál az első (lehetséges) kérdésemre, ami így hangzott volna: egy újságíró számára mi az életmű? És most játszadozhatunk is a szavakkal: az élet(e) maga a mű — vagy a mű(ve) az élete?
— Az újságírás volt az életem. Mégis az újságírás művelésén a hangsúly. Tenni a dolgomat a lelkiismeretem és a legjobb tudásom szerint, szívvel-lélekkel. A lelkiismeret azt is megköveteli, hogy naprakészen tájékozott legyen az ember, sokat olvasson, szakirodalmat is forgasson a kezében, ha azt egy-egy téma körüljárása megkívánja. Igyekezzen nyitott lenni, s lehetőleg előítéletek nélkül nézni a világot. Miközben az újságírói lét egybefolyik a magánélettel — az éppen aktuális téma otthon, krumplihámozás közben is foglalkoztatja az embert, azt nem lehet a szerkesztőségben letenni, és otthagyni. Ráadásul folyamatról beszélünk, ami az esetemben negyven év. Fizikai lehetetlenség négy évtizeden át száz fokon égni. Nos, ha mindezek ismeretében játszunk a szavakkal, akkor azt mondhatom: nyilván van jó néhány vezércikk, jegyzet, kommentár, riport és portré, amely megüti a mű, a maradandó mű kívánt mértékét. A többi, amit letettem a főszerkesztői asztalra, legfeljebb jó, korrekt vagy éppen derekas munka volt, esetleg szakmai szinten teljesített feladatnak minősülhet. Az utóbbiakból lehetett a több, amelyeket ugyanúgy vállalni kell, és vállalok is. Az újságírásban a szó elszáll, a tévés képfelvétel elillan, de az írás megmarad.

* Meg lehet az újságírást tanulni? Ha igen, hogyan, kitől? Te kitől mit lestél el? Ha nem, akkor miért nem?
— Nemcsak megtanulni lehet, hanem meg is kell tanulni. Szerencsére ma erre számos lehetőség van: kurzusok, szakképzések, egyetemen választható szakok, egyetemi karok. A mi időnkben intézményes képzés még nem létezett. A kollégáktól kellett ellesni a tudnivalókat, tőlük megtanulni. Burkus Vali nénit választottam mesteremnek. Hasonló volt az érdeklődési körünk és világlátásunk. Tetszett, hogy fütyül a konvenciókra, hogy életvidám, örökifjú, szeret csipkelődni, s ebben önmagát sem kíméli. És ami legalább ennyire fontos volt: tőle próbáltam ellesni, hogyan tud helytállni ezen a pályán az ember lánya, ha otthon a gyereke várja, de főznie, mosnia és takarítania is kell. Helytállni és versenybe szállni hétről hétre Németh János, Miskolczi József és Kopeczky Csaba kollégáimmal, akiknek megadatott, hogy csak a munkájukkal foglalkozzanak. Sokat tanultam Mirnics Zsuzsának a Dolgozók hetilapban megjelent írásaiból — olyan újságíró szerettem volna lenni, mint ő. De a 7 Napból Petkovics Kálmán főszerkesztőnek, Brenner Jánosnak és Mészáros Zakariásnak is sokat köszönhetek. Petkovics Kálmán a mai látványkonyhák stílusában szerkesztette a lapot — a fiatal újságírók gyűrűjében. Méricskélt, ollóval szabta darabokra a nyomdai levonatokat, majd beragasztotta őket az adott oldalra az előző heti számból. Közben ciceróméterét görbítgetve kimérten le-föl járkált, és csöndes derűvel, élvezettel védte ki az ifjú titánok heves kardcsapásait. Vitatkoztunk vele az élet dolgairól, újságírásról, politikáról, jelenségekről, aktuális ügyekről... Azt tanultuk meg tőle, hogy az éremnek mindig két oldala, de éle is van. És az sem mindegy, hogy azt az érmet milyen szögből nézzük, milyen megvilágításban figyeljük — nem ugyanazt látjuk.  
 
* Milyen (ős)lény az újságíró? Főleg, milyen a jó újságíró? Vagy ez egy kiválasztott „kasztrendszer”? És milyen egy jó újság? Egy jó szerkesztő? Egy jó szerkesztőség?
— Milyen a jó újságíró? Tőmondatban válaszolok: aki egyéniség. Én őket olvasom, a hiteles embereket szeretem. Akár Szabadkán vagy Újvidéken élnek, akár Budapesten, Belgrádban vagy Zágrábban. A milyen a jó újság kérdésébe ne mélyedjünk bele, hiszen a példányszám alapján a bulvársajtó viszi el a pálmát . A jó szerkesztő nyilván az, aki csapatot képes maga köré építeni, és a munkatársaiból a lehető legjobbat tudja kihozni...

* Az ember életében-munkásságában különféle szakaszok vannak: emlékszem arra az Ibire, aki a kis Hunorral járt be a szerkesztőségbe… Emlékszem arra az Ibire, aki a Szürke otthon filmsorozathoz hasonlóan kitűnő riportsorozatot csinált a női fegyházról… Emlékszem arra az Ibire, Katira és Ildikóra, akivel jól bemézespálinkáztunk a karácsony jelentőségéről vagy jelentéktelenségéről vitatkozva… Emlékszem arra az Ibire, aki szalonnát hozott nekünk, hogy ne haljunk éhen… Akivel együtt csencseltük át a krumplit a határon… Te mely korszakokra emlékszel? És kik maradtak meg emlékeidben a régi (már elment) munkatársak közül?
— Emlékszem mindegyikre. Legszívesebben a lap virágkorára, mikor Fejes Szilveszter igazgatósága idején a gyönyörű szecessziós városháza félemeletére költözött a szerkesztőség. Arra már kevésbé szívesen, hogy évekkel később ugyanezekből a szerkesztőségi szobákból indultak el a behívók elől (s már nem tértek vissza, áttelepültek Magyarországra) a számomra kedves kollégák: Komáromi Ákos, Makai József, Dankó László. Kint nyugszik a temetőben örökmorgó barátunk, Kreka — Krekovics Ferenc és Szalma Laci. Kishegyesen temettük el Szőke Katit, aki olyan remek újságíró volt, hogy annyi év után, ma is megemelem a kalapom előtte.

* Műsorért mentünk, műsorokat gépeltünk, helyi közösségi gyűlésekre jártunk, pártkonferenciákra… de szabadon írhattunk egyszerű, hétköznapi emberekről is. Volt/van kedvenc műfajod?
— Műsorokat gépeltünk, ingyenes apróhirdetéseket... Neked meg nekem kétszer is „sikerült” kezdő újságírónak lennünk az újságírók összes kulimunkájával együtt. Először a 7 Napban. Másodszor, a miloševići diktatúra idején a Szabad Hét Napban, ahol a semmiből, a nulláról kellett újrakezdenünk. Lehetetlen küldetésnek látszott, de Dudás Károly kollégánkkal és főszerkesztőnkkel az élen ez mégis sikerült. Hőskorszak volt ez a szó nemes értelmében. És a szó hétköznapi értelmében is — otthon az éhezés határán állt a családunk. Aztán ismét újságíróként élhettük az életünket. Abban a régi 7 Napban a portrékat, a találkozásokat kedveltem a legjobban. Utóbb a jegyzet, kommentár, vezércikk volt az a forma, amely lehetőséget adott arra, hogy megszólítsam az embereket.

* És megteremtettél egy rovatot (Pályaközelben), amely ma is iskolapéldája lehetne annak, hogy mi egy rovat (célja). Honnan jött az ötlet? És kedvenc (vagy választott témád) lett az oktatás. Miért?
— A gyermekrovat szerkesztőjeként jártam az iskolákat, pályaválasztás előtt álló nyolcadikosokkal is beszélgettem. Azokkal, akik életük első nagy döntése előtt álltak: a teljes tudatlanság sötétségében. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor a falvakban a gyerekek azt kérdezték: melyik középiskolát kell választaniuk ahhoz, hogy (még) a középiskolában megszerezzék az orvosi diplomát vagy az építészmérnöki végzettséget. Döbbenetes, szívfájdító volt a tájékozatlanságuk — amiről, persze, nem tehettek. A Prosvetni pregled egy-két példánya ott volt az iskolaigazgatók szekrényében, kulcsra zárva. Ezt a kiadványt — mely május táján leközölte a középiskolai beiratkozások pályázatát, s benne volt minden középiskola, és minden választható szak is — szabad eladásban nem terjesztették. Nem lehetett megvenni! Nem juthatott hozzá sem a gyerek, sem a szülő. Tenni, cselekedni kellett. Felvilágosítani, tájékoztatni, útba igazítani. Így született meg a rovat. Hosszú éveken át élt, és alig győztem válaszolni a levelekre. A gyerekek, a szülők és mindannyiunk szerencséjére aztán végre változott a helyzet. A beiratkozási lehetőségeket ismertető tájékoztató füzet megvásárolható. A középiskolák is rájöttek: nyílt napokat kell tartaniuk, s terepet járniuk ahhoz, hogy diákokat toborozzanak. És itt van most már a világháló, az internet is.

* Volt, van, lesz szabad sajtó? Hiszel ebben?
— Azzal kellene kezdeni, hogy tisztázzuk: mit értünk szabad sajtó alatt. Aztán a politika és a mindenkori hatalom természetéről beszélni. Amihez (legalábbis egy ideig) semmi kedvem. Igen, volt idő, hogy hittem benne: lehetséges lesz. Napjaink is azt bizonyítják, hogy ez csak illúzió.

* És hiszel még a (hiteles, szép, emberséges) szavak megváltó, tanító, felszabadító erejében-szerepében?
— A szavak felszabadító erejében rendületlenül hiszek. De ezeket a szavakat már nem az újságokban, a sajtóban keresem, hanem az irodalomban. Az utóbbi időben a legnépszerűbb kortárs orosz írónő, Ljudmila Ulickaja a kedvencem. Szívemre, lelkemre orvosság, ahogyan ő ír. A Médea és gyermekei, az Életművésznők, a Szonyecska, a Vidám temetés, a Kukockij esetei, az Imágó után nem kevesebbet érzek, mint azt: ez a tehetséges, remek asszony a lehetséges legjobb lelki társ. Ulickaja a barátnőm. Legutóbb, immár nyugdíjasként, a Daniel Stein, tolmács című majd félezer oldalas könyvét olvastam. Olyan témákat feszeget benne, amelyek gyerekkorom óta foglalkoztatnak. Felkavaró élmény volt. Pedig maga az írónő sóhajt fel a végén: kérdésekre kereste a választ, de egyet sem sikerült megválaszolnia — csak újabb és újabb kérdések vetődtek fel, sokasodtak...

* Városban éltél hosszú éveken át, aztán kivonultál a kelebiai erdőszélre. Önként vállalt remeteség, kiűzetés, magány, vagy végre szabadság?
— Kivonultam, mert megtehetem. Erről szól a szabadság. Szeretek itt, jó itt kint. Tiszta a levegő, sok a zöld, csönd van, s abban a percben kiülhetek olvasni, vagy kimehetek a kertbe kapirgálni, amint kisüt a nap. Persze, ennek a kivonulásnak így, télvíz idején nagyon prózai oka is van: otthon, a négy méter magas, ötször ötös nappalit képtelenek vagyunk tisztességesen befűteni a hőtároló kályhával. Itt meg barátságosan duruzsol a kicsi kályha, és rövid ujjú pólóban lehet olvasni, tévézni, kézimunkázni, beszélgetni, kártyázni vagy internetezni. Ha az ember a kályha üvegajtaján át nézheti a tüzet, az valami mérhetetlen, ősi békességgel tölti el. Most, az akácfa vidám pattogása mellett döbbentem rá igazán: nagyon nem bírtam már a stresszt.

* Hogyan képzeled el a nyugdíjas-éveidet? Boldog nagymamaként, „kertész leszek, fát nevelek”, vagy végre jut időd könyvre, emlékiratokra…
— Boldog nagymama vagyok, de csak ritkán élvezhetem ki ennek minden szépségét — a gyerekek a kis unokámmal Pesten élnek. Ha Budapest ráférne egy rongypokrócra, esküszöm, legalább hétvégenként egész idáig elhúznám a fővárost, Szabadka alá. Kertészkedni fogok, és végre sokat olvasni. Reggelente pedig madárcsicsergésre ébredni. Emlékszel? Egyik „ismertebb” vezércikkemet azzal vezettem fel: a madarak énekéből is megtudható, hogy hány óra van. Elsőként, 4.04-kor a kerti rozsdafarkú zendít rá..., 4.43-kor szólal meg a kakukk, 4.55-kor a kisposzáta, 4.57-kor a széncinke, 5.01-kor a rigó, 5.09-kor a kék cinege, 5.12-kor az ökörszem, 5.13-kor a citromsármány, 5.16-kor a barátkaposzáta, 5.18-kor a nyaktekercs, 5.23-kor a csicsörke, 5.50-kor kezd énekelni a zöldike. 