Ezekkel a mondatokkal kezdte legújabb szabadkai virtuális sétánkat Tóth Borisz, a kiváló beszélőkével megáldott idegenvezető, és milyen jól beletrafált, bizony, jómagam is éppen akkor végeztem a Zöldguráblinak nevezett kis autóm kiadós portalanításával.

— Ez valójában a szabadka—horgosi homokpusztának a része, konkrétan a szabadkai Hajdújárásig terül el, csaknem 20 km hosszan, és átnyúlik egészen a mai Magyarország területére. Maga a horgosi része pedig szinte Szegedig eltart. De beszéljünk a szabadkairól! Az osztrákok már a XVIII. században megpróbálták megfékezni a homok vándorlását. Sikerrel is jártak, hosszú távú tervük a gyümölcstermesztés volt, már akkoriban tudták, hogy a homokon jól teremnek egyes gyümölcsfajták: az alma, a savanykás szőlőfajták, melyekből a száraz borok készülnek, mint a rizling vagy a kövidinka, bár ez éppen nem száraz bor, de szereti a homokot. No, meg a szilva! Már 1768-ban rendelet született arról, hogy elkezdjék ezeket a területeket erdősíteni, éppen azért, hogy a fák gyökerei megkössék a homokot, tehát az ne vándoroljon tovább. Így keletkeztek lassacskán ezek az erdők — főleg a patakok környékén —, melyeket mi ma ismerünk. Ilyen nagy összefüggő erdőterületek azonban még nem voltak. Nagyon érdekes, hogy a XIX. századnak a ’30-as éveiben Szabadka környékén körülbelül 2700-2800 hektárnyi területen volt erdő, és tovább fásítottak, főleg az Osztrák—Magyar Monarchia idején, a XIX. század végén, olyannyira, hogy a XX. századba mintegy 9000 hektárnyi erdőterülettel léptünk be. Ekkor keletkeztek a kedves erdőink, a kelebiai, a Deszkás-erdő, Alsó- és Felső-Csikérián, a tölgyfás, a radanováci. Sikerült is megkötni a homokot. Mivel itt vagyunk a Pannon-síkság kellős közepén, mindig „loptak” egy kicsit a homokpusztából: a mai Vajdaság a törökök elvonulása után nemcsak sík vidék volt, hanem nagyon mocsaras is, sokkal nagyobbak voltak maguk a homokpuszták is, és ezeket a területeket próbálták meg mezőgazdasági földdé átalakítani, le-lekanyarítva a homokterületekből. Nem csoda, hogy a mai homokpuszta nagy része, majdnem 3000 hektár védettséget élvez.

Szalai Attila felvételei

Nyárfák, akácok, galagonyák jellemzik a területet, visszaszorult a vakond, a földikutya, ritkaságnak számít kedvenc virágom, a lila-fehér színű szibériai írisz (melyet tévesen sokan nősziromnak neveznek), a sáfrányos szeklice ugyancsak ritkaságszámba megy, illetve a környékünkön levő 170 madárfaj közül a rétisas, a darázsölyv és a héja is — sorolja.

— Amikor a városházát építették, az akkori polgármester, Bíró Károly többhektárnyi homokpusztát értékesített, hogy előteremtse a pénzt — emlékeztet. — No, és idekívánkozik a Palicsi-tó keletkezésének legendája is. Egy Pál nevű pásztor vezetgette a nyáját, és a homokdűnék között, a mai Palics területén (egyébként a kelebiai erdő ma is tele van homokdűnékkel, sokat járok arra) elkezdett ásni, hogy legyen a nyájnak forrásvize, és állítólag ennek köszönhető csoda szép tavunk létrejötte.

Egyelőre emlékezetünkre és fantáziánkra hagyatkozhatunk, ám amint véget ér a rendkívüli helyzet, látogassanak ki az erdőbe vagy Palicsra!