NEM ismertetőt akarok írni az idei kanizsai írótáborról, de megérkezésem után nem sokára két olyan öröm ért, ami ritkaságnak számit, s amit azért kell elmondanom, mert úgy gondolom, sokan mások is megörülhetnek neki. S mi szebbet tehetnénk ennél, mint hogy örömet szerezzünk másoknak...
Az elsőt Vajda Gábor irodalomtörténész, az ARACS folyóirat felelős szerkesztője szerezte, megmutatva legújabb könyvét, ami most került ki a nyomdából, a Magyarságkutató Intézet kiadásában jelent meg. Szülőföldünkről szól, múltjának eseményeiről és művelődéséről. Művelődéstörténetnek szokták mondani az ilyen könyveket. Ez egy kicsit több ennél, talán. Nem olvastam, éppen csak kézbe vehettem, belelapozhattam, értékelést, ismertetőt nem irhatok róla. A felölelt témák s a szerző eddigi munkásságának ismeretében azonban azt hiszem, nem tévedek azt állítva, hogy végre megjelent egy könyv, amit már régen, nagyon régen hiányolunk. Mintegy számot adunk önmagunkról önmagunknak. És a világnak. Lássuk, mik vagyunk, hol állunk, mi az, hogy vajdasági, délvidéki magyarság. Milyen értékeink vannak, hogy értük el őket, s mi az, amivel gazdagíthatjuk tágabb közösségünk kincsesházát. Örülök, hogy megjelent, s remélem, hogy ha talán megoszlanak is a vélemények, mint történik sok más könyvvel, végül mégis megfogalmazódik az igény, hogy idegen nyelven szintén kiadják. Ez létszükséglet. Sürgős. Ha akarjuk, hogy tudjanak rólunk a világban, a most alakuló régió más népei megismerjék értékeinket, s ezek alapján és ne előítéleteik által vezérelve ítéljenek meg bennünket, akkor a legkevesebb, amit megtehetünk, hogy a létünket meghatározó tényeket bemutató műveket lefordítva hozzáférhetővé tegyük más népek számára.
A másik öröm, amit szóvá kell tennem, mert egy mérföldkőhöz, a péntek délelőtti programhoz fűződik, amely által a szociográfiai műhely munkásságával ismerkedtünk. A kutatások résztvevői számoltak be vidékünk, környezetünk létkérdéseit vizsgálva szerzett ismereteikről. Szinte mindegyik beszámoló nemcsak a való helyzetet ismertette, hanem a további tennivalókat is sürgette. Nagyon jó, hogy a témák főleg a fiatalok, az új nemzedék esélyeit latolgatták. Az anyagi helyzet, a munkalehetőség, a családi viszonyok, a natalitás kérdései, s ezek összefüggéseinek feltárása újabb és újabb kérdések vizsgálatára ösztönöznek, hogy mind teljesebb képet kapjunk azokról a viszonyokról és állapotokról, amelyekben élünk, s amelyek ismerete, számbavétele nélkül nem határozhatjuk meg a sikeresebb fejlődést szavatoló tennivalókat sem. A szociográfiai műhely valóságfeltáró munkáinak összegezése ehhez nyújthat nélkülözhetetlen segítséget.
Föltételezhetjük talán, hogy a délvidéki magyarság mégsem egy kormányeltörésben céltalanul himbálódzó, süllyedező hajó a viharos tengeren, hogy a látszat ellenére létezik az értelmes embereknek az a csoportja, mely állapotaink és lehetőségeink ismeretében az érdekek egyeztetésével meg tudja határozni, mit kell tennünk, hogy magatartásformáinkon is változtatva az új nemzedék törekvései gyümölcsözőbbek legyenek és sikerüljön megállítani, megfordítani a fogyatkozás, romlás folyamatát.
Ezért gondolom, hogy mérföldkő a szociográfiai műhely, a kötet, amit majd a kutatómunka összegezéseként az asztalra tesznek. Mint hiteles tényfeltárás alapul szolgálhat a továbblépéshez. Ha valaki felteszi a kérdést: hogyan tovább?, felelősségteljes választ a kutatás eredményeinek ismerete nélkül nem adhat.
Két örömforrás. Talán sikerült fölébresztenem az érdeklődést két olyan dolog iránt, amelyek mellett, remélem, érdemes lesz megállni.