Pekár Tibor: A zenekari muzsikálás kétszáz éve (1803-2003) Szabadkán - Életjel 2005 - Megjelent a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, a Tartományi Művelődési és Oktatási Titkárságnak, valamint Szabadka község önkormányzatának támogatásával
Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mikor és miért nyúltak először Szabadkán a hegedű vonója után a muzsikusok, mikor ünnepeltünk, emlékeztünk meg legutóbb valaminek az alapkő-elhelyezéséről, mikor emeltünk poharat egymás egészségére, mert sajnos egyre gyakrabban csak a veszteségeinket vesszük számba. Én azt sem tudom - erről csak halvány sejtésem volt -, hogy mikor került a szókincsembe ez a szó: Szabadkai Filharmónia. Legkorábbi emlékeim azonban a Népszínházhoz kapcsolódnak, egy bemutatóhoz a színházban... Tény az, hogy Szabadka elkezdett muzsikálni. A város számos szép ajándéka körül nem akármilyen emlék a régi Városháza, a téren pompázó épület, ahol annyiszor láttunk ,,puccos dámákat', szmokingba öltözött urakat hangversenyre sietni, a Szabadkai Filharmónia hangversenyére, már kétszáz évvel ezelőtt is. Erről a kétszáz évről, két évszázadról szól Pekár Tibornak, a fáradhatatlan kutatónak A zenekari muzsikálás kétszáz éve (1803-2003) című, az Életjel gondozásában megjelent kötete, amely nemrég jelent meg a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának, a Tartományi Művelődési és Oktatási Titkárságának, valamint Szabadka Község Önkormányzatának a támogatásával.
Nem volt, nem lehetett irigylésre méltó helyzetben Pekár Tibor, kiváló hegedűművészünk, a szabadkai Zenede tanára, mert szeme előtt zajlott le a ,,romlás', oszlott fel a nagy múltú Szabadkai Filharmónia. Pedig hát egykoron, valamikor nagyon régen, a szabadkai muzsikusoknak nem okozott gondot egy-egy mű színvonalas előadása, magukkal tudták ragadni a hallgatót kiváló játékukkal. Hanglemezeiket nem hallgathatjuk ugyan, de Pekár Tibor könyve visszavarázsolja a múltat, mintha azt mondaná: ,,Játszottunk, emberek, és nagyon jól játszottunk szívünk és lelkünk örömére.' A könyv Szabadka művelődéstörténetének eddig feltáratlan szegmentumával foglalkozik - nagy alapossággal, műgonddal, a Szabadkai Filharmónia történetével. A sikerek mellett válságok. Csúcspontok (a múltban), mélypont (a mában). Pekár Tibor tudtommal negyed évszázadon át volt a Szabadkai Filharmónia koncertmestere: mindent tudott, megtudott, mindent tud, s arról is számot ad, hogy mely művek hangzottak fel egy-egy hangversenyen, mely művészeknek inthettek be a karmesterek, és kik is álltak a muzsikusok élén.
A szerző ír a ,,hőskor'-ról, az 1907-beli állapotokról, ír felejthetetlen a két világháború közötti felejthetetlen évekről, Lányi Ernő temetéséről, az első Mozart-estről, Ravel Bolerójának és Beethoven művének bemutatásáról, botrányokról is megemlékezik, s aztán részletesen beszámol mindarról, ami 1944-től 2003-ig történt. A 111. oldalon művészünk felteszi a kérdést: a Szabadkai Filharmónia elpusztíthatatlan? Nem az én tisztem, hogy erre a ,,kényes kérdés'-re választ adjak. Idézek a könyvből:
,,A Szabadkai Filharmónia túlélt két világháborút s a NATO hetvennyolc napig tartó légitámadásait is átvészelte valahogy. 1999 végéig két hangversenyt sikerült tartani, az egyiket szeptember elsején, Szabadka napján, a másikat december 28-án, amit másnap megismételtek. (...) Kétezerben csak két fellépésre futotta az erőből, 2001-ben háromra, 2002-ben pedig négyre...
Pekár Tibor utószava:
,,Úgy látszik, jó kezekbe került a Szabadkai Filharmónia - a helyi önkormányzat is felkarolta -, most már csak a zenészek hiányoznak belőle. Vagy zenészek nélkül is létezhet zenekar?'
A múltban nem létezhetett. Nem létezhetett Lányi Ernő, Krámer Imre, Željko Straka, Szegedi Sándor, Papp Lajos, Milan Asiæ, Huszár Elvira, Murényi Mátyás, Molcer Mátyás, Pekár Tibor és Pekár Lilla, Kinka Rita, Basch Mária és mások nélkül. Nem létezhetett HIT nélkül.
Pekár Tibor ajándékot nyújt át nekünk, ajándékot a múltból, kiskanálnyi kételyt sem hagyva bennünk afelől, hogy mindez így történt, ahogyan leírta, összegyűjtötte.