Nem kéri, hogy segítsek neki, bár keresi a szavakat, és ha bólintok, hogy jó a kifejezés, mosolyra derül az arca. Mentegetőzve magyarázza, hogy a mintegy negyven év megtette a magáét, lassan már flamandul gondolkodik, nem pedig az anyanyelvén. De azért nagyszerűen elbeszélgettünk, egy-egy dolgot olyan találóan leírt, hogy még azt is odaéreztem, amit csak sejtetett. Zs. egy életvidám negyvenéves, háromgyermekes családanya, akiből csak úgy sugárzik az életenergia. Azt hiszem, az első beszélgetőalanyom, akinek mindenkiről jó a véleménye, aki senkire sem haragszik.
- Az a legszomorúbb, hogy az emlékezetemből hiányzó kis kockákat sehol sem tudom meglelni - mondja a fiatalasszony. - Az édesanyám úgyszólván semmit sem beszélt nekem arról, ami a világrajöttöm előtt történt, illetve csak annyit, amennyi feltétlenül szükséges. Szabadkán születtem, de már kétéves koromban Belgiumba kerültem, ahol az édesanyámnak élt egy rokona. Abban a korban a gyerek még nem nagyon kérdezi, miért nem jön velünk apuka is. Valójában ott tanultam meg folyékonyan beszélni, ott indultam óvodába, majd iskolába. Hétéves voltam, amikor megjelent az apám. Megesküdtek anyámmal, és ezután már nekem is volt apám. Tudja, ha azon igyekszem, hogy sorba rakjam az akkori emlékeimet, sehogyan sem sikerül. Apám arcát sehogyan sem tudom magam elé varázsolni. Van egy sziluett, de nem tudom megtölteni élettel, emlékkel. Néhány dolog azonban nagyon élénken él bennem. Például anyám a fürdőszobában zokogva olvas egy levelet. Ő nem nagyon tudott flamandul, ezért a vállán áthajolva én olvastam fel neki azt a levelet, melyben egy ismeretlen nő megköszöni apámnak a csodálatos éjszakát, és további szerelméről biztosítja.
Miután megesküdtek, Szabadkáról két fiú jött hozzánk nyaralni, az egyiknél mindössze négy hónappal vagyok idősebb. Nem nagyon gondolkodtam akkor azon, mi közünk van nekünk egymáshoz, jól megvoltunk, játszottunk, mászkáltunk együtt.
Abban az időben évenként hazajártunk Szabadkára az én legnagyobb örömömre, mert az anyai nagyszüleimet és Cucuskát, a nagymama testvérét valósággal imádtam, és ők is engem. Aztán egy alkalommal lakodalomra jöttünk haza. Ebből az időből is felbukkan egy emlékfoszlány: a szüleim egy autó körül vitatkoztak, amit anyám vett kölcsönre odakint. Hazajöttünk, elmúlt a lakodalom, és másnap az apámnak se híre, se hamva, eltűnt kocsistul, mindenestül. Sehogyan sem tudtam megérteni, hova mehetett. És azt fájlaltam a legjobban, hogy nem köszönt el tőlem. Akkor 11 éves voltam.
Anyámmal visszatértünk Belgiumba, az élet ment tovább. Befejeztem a gimnáziumot, majd a turisztikai főiskolát, nagykorú lettem. Nem tudom én azt elmesélni, miért gyötört annyira, hogy akkor reggel, a lakodalomból apám búcsúszó nélkül ment el, de úgy éreztem, fel kell keresnem, hogy magyarázatot adjon erre a kérdésre. Soha többé nem jelentkezett nekem. Anyámmal évente hazajártunk, aztán már csak halottak napjára, hogy az elhalt nagyszülők és az imádott Cucuskám sírjára virágot tegyünk. Annyit tudtam, hogy a szüleim elváltak, és apám itt újra megnősült. Azt is tudtam már, hogy az a két fiú, akik időnként ott nyaraltak nálunk, a testvéreim. Időnként telefonon hallottuk egymást, az anyjukkal leveleztem, és úgy éreztem, hogy teljes egészében elfogadott. A családi történetem mozaikkockáit a rokonságtól szedegettem össze. Az anyámat nem kérdezhettem, mert mindig úgy éreztem, hogy vérző sebet szakítok fel a lelkében.
Amikor beöltöttem a 18. évemet, elhatároztam, hogy itthonlétünk alkalmával felkeresem az apámat. Elmentem a munkahelyére, és amikor kihívták, értetlenül bámult rám, fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Amikor megmondtam a nevemet, beszédes lett, és javasolta, találkozzunk másnap egy vendéglőben, meghív ebédre. Faképnél hagytam anélkül, hogy feltettem volna neki a lelkemben égő kérdést: miért ment el szó nélkül tőlem is? A találkára persze nem mentem el. Azóta sem láttam.
Férjhez mentem, dolgoztam, de amikor megszültem a harmadik gyermeket, felmondtam a munkahelyemen, mert a háztartás, a három gyerek teljes embert követelt. Amikor hébe-hóba hazajöttünk, én mindig felkerestem az utcát, ahol a testvéreim éltek. De velük olyan igazi kapcsolat sohasem alakult ki. Pedig én úgy hiányoltam a nagy családot! Annyit megtudtam, hogy az apám nős volt, sőt egy fia is volt már, amikor megismerkedett anyámmal, aki halálosan beleszeretett. Terhes maradt, de ugyanúgy viselős lett apám felesége is. Anyám szülei semmiről sem tudtak, amikor megszülettem, nem is voltak itthon, és amikor hazaértek, egy törvénytelen unoka várta őket. Öt évvel később vált csak el az apám a feleségétől, és otthagyva a két fiút kijött utánunk Belgiumba, és ott megesküdött anyámmal, majd elment... De ezt már elmeséltem. Ahogy lassan elhaltak a rokonok, mi is egyre kevesebbet jártunk haza, aztán a kilencvenes évek elején itthon elkezdődött a háború. Ezzel magyarázható, hogy 15 évig nem voltam itthon. Neveltem a három gyereket, majd olyan munkahelyet kerestem, ahova hetenként háromszor kell csak bejárnom. A legidősebb gyermekem, a lányom, már 22 éves, az első gyerekét várja, egykettőre nagymama leszek. Mint az én megboldogult nagymamám, fiatalon. Közben állandóan a gyermekkori kérdés gyötört, meg az is, hogy vannak testvéreim, azoknak már családjuk, mégse tartozunk össze. Elhatároztam, hogy az idén hazajövünk, és végre felkeresem az apámat, és megkérem, beszéljen nekem mindarról, amiről eddig még sohasem beszélgettünk. De akkor jött a bátyám sms-üzenete, hogy a fater meghalt. Tudtam, hogy a kérdésemre már nem kapok választ az életben, de szilárdan elhatároztam, hogy a testvéreimmel kapcsolatba lépek. Bejelentkeztem apám volt feleségéhez, és ő szeretettel meghívott látogatóba. Így töltjük most a szabadságunk egy részét itt náluk. Az öcsém külföldön él, de ő is eljött a nagy találkozóra. Vasárnap, amikor az elköltött rostélyos után felszabadultan beszélgettünk a kerti asztalnál, én olyan, de olyan boldog voltam, hogy szinte éreztem, hogyan csorognak szívemre az örömkönnyek. Folyton az volt az érzésem, hogy csak álmodom az egészet. A férjem egy szót sem tud magyarul, de nincs időm neki mindent fordítani, folyton csak azzal biztatom, majd otthon elmesélek neki mindent. Gondolja csak el, annyi év után itt ülünk együtt, valamennyien felnőtt emberek, szülők, mindent elmondunk egymásnak, és úgy érzem, lassan áramlani kezd köztünk az igazi testvéri szeretet. Ahogy elnéztem a családot együtt, határozottan éreztem, hogy apám életében mi hárman vagyunk a legnemesebb cselekedet, és ha van egy másvilág, hát ő maga is láthatja. És biztosan azt is tudja, hogy nekem tartozik egy életre szóló válasszal. De már nem rovom fel neki, helyében itt a család, amelyhez - úgy érzem - mindig úgy jöhetek, mintha haza jönnék. Tudja, nekem szerencsém van az életben. Anyám egy áldott jó asszony, imádom őt, rá mindig számíthatok. A testvéreim úgy fogadtak, mintha együtt nőttünk volna fel, és az édesanyjuk is a saját lányaként bánik velem. A férjemmel nagyon jól megértjük egymást, van három szép gyerekem, azt hiszem, az ember nem várhat többet az élettől. Apámra sem gondolok már haraggal, ő egyszerűen szerette az életet, a nőket, mi gyerekek nem voltunk számára annyira fontosak. Én magam pedig nagyon ügyelek rá, hogy a gyermekeim minden kérdésére őszintén válaszoljak.